Kíváncsi, hogyan él egy egyedülálló nő? Mi a véleménye a férfiakról, a szingliségről? Vámos Erika, a TV2 műsorvezetője őszintén osztja meg gondolatait.
Tavaly nyáron vonattal utaztam Sárvárra, és az interneten böngésztem. Az út elején szembesültem azzal, hogy meghalt Pete Zsófi, a hozzám hasonló korú énekesnő, aki boldog, optimista és hihetetlenül erős volt. Elkezdtem olvasni a blogját. Tartalmasabb és meghatározóbb olvasmány azóta sem volt a kezemben. Egy bölcs, haldokló harcos naplója. Sárvárig kifordult a sarkából a világ.
Zsófi akkor szólt, hogy én is haldoklom már néhány évtizede. Meg te is, aki a naplómat olvasod. Mindannyian, akik éppen élünk. Ugye tudjuk, hogy a világmindenséghez mérve, igen rövid időn belül meg fogunk halni? És azt is, hogy senki nem szól majd előtte? Úgy fog történni, mint egy csettintés, hirtelen, váratlanul. Érzem én is, hogy semmi újra nem jöttem rá, a fenti tényekkel mindenki tisztában van. Ennek ellenére úgy élünk, mintha mi kivételesen örökké maradhatnánk. Ötéves tervek, nagyobb lakás, jobb autó vagy nem, az inkább jövőre, most új diploma, majd ha felnő a gyerek, aztán elkezdődik az élet, amire negyven éve készülök.
Addig kibírom, teperek, feláldozom magam, később majd nagyon jó lesz, a nyugdíjas évek, az igen, na, azok lesznek szépek. Aztán egyszercsak, nem lesz aztán... Azonnal, a vonaton jelentkez- tem egy ázsiai körutazásra. Kambodzsában vagyok. Mire olvassátok a soraimat, talán már Thaiföldön. Rengeteg fontos, halaszthatatlan dolgom van. Még be kell utaznom a világot, fel kell nevelnem egy gyereket, meg kell ismernem az igazságot, a jót, a gonoszt, Istent, az okokat és a küldetést. Ezért vagyok itt, nem mártírnak. Senki sem akarhatja, hogy feláldozzam magam. Hahó, könyörgök, csípjétek meg ti is magatokat! Mindjárt meghalunk.
Épp egy sötét kambodzsai utcán morzsoltam ezeket a mondatokat, merengtem, amikor jobbra néztem: ott ült Kárász Robi és kedvese, Róza. Robi könyökölt, engem nézett. Annyira szürreális volt, hogy csak a testem reagált. Megállította a lábaimat, és lassan közel hajoltam Robi arcához, mint amikor valami különleges, gyönyörű bogarat lát az ember, aztán bugyogni kezdett belőlünk a nevetés. Nem nagyon hittük el, mint ahogy azóta senki, akinek elmeséltem.
Szóval ne várjatok, a világ tele van csodákkal! Mert esküszöm, mindjárt meghalunk. Mindannyian. Köszönöm Zsófi, hogy éltél, és hogy a haláloddal is segítettél. Nyugodj békében! Mindjárt megyünk mi is.
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
