Ha van filmbe kívánkozó love story, akkor e két hetvenéves emberé az. Szerelmük 1961-ben kezdődött, de csak 2005-ben teljesedhetett be. Most boldogok, s tudják: már a sírig együtt maradnak.
Az akkor 17 esztendős kelet-berlini diáklány, Lisa 1961-ben írt a szovjet Csernyigovba (ma Ukrajna, Csernyihiv), irodalmat, művészeteket kedvelő levelezőpartnert keresett. Sorait egy ottani középiskolában felolvasta az úttörőparancsnok, s Anatolij azonnal rácsapott a lehetőségre.
– Egy éven át rendszeresen írtunk egymásnak leveleket, és a kedvessége, a gyengédsége miatt hamar beleszerettem. Sajnos egy évvel később elvitték katonának. Bár ő nem nagyon tudott válaszolgatni, én folyamatosan írtam neki. Azt akartam, hogy úgy érezze, a minket elválasztó több ezer kilométer ellenére közel vagyunk egymáshoz.
A szerelmes fiatal nő a hatvanas évek közepén megtudta, hogy szívének elrablóját a kelet-németországi Naumburba rendelték szolgálatra, azaz lehetőség nyílhat rá, hogy végre találkozzanak. Bár akkoriban Lisa egy francia férfi menyasszonya volt, titokban 1965. június 22-én mégis találkozott Anatolijjal, s azonnal tudták: ők egymás végzetei. Sírva ölelkeztek össze, de csak néhány lopott órájuk lehetett egymásra, a fiút várta vissza a hadsereg, és az elválásnál aligha gondolták, hogy negyven évet kell várniuk az újabb találkozásra.
Innen jó ideig külön utakon haladt az életük, mindketten megházasodtak, Anatolij fotós lett és irodalmat hallgatott az egyetemen, Lisának 1966-ban született egy kislánya. Egészen addig tartották a kapcsolatot, és tudtak egymás dolgairól, míg a fiú felesége rá nem talált a levelezésükre, s nem állította azt le.
Pár évvel később, 1971-ben Lisa elvált, de hiába utazott 1972-ben Ukrajnába, nem találkozhatott a nős, és akkor éppen egy súlyos vesebetegségtől gyötört férfival. Egy évvel később már Anatolij is elvált ember volt, viszont akkor meg ő hívta hiába Lisát, az nem tudott mozdulni rákbeteg mamája mellől.
– Valami nagyon nagy érzés kötött minket össze, tudtam, hogy ennek soha nem lesz vége – mondja az akkori időkről az asszony, aki nagy szívfájdalmára ezután hosszú időre elveszítette szem elől az imádott férfit, az interneten, összes kapcsolatát megmozgatva sem tudott a nyomára bukkanni.
Így telt el harminc év, de hogy az érzések milyen erősek lehettek, erre bizonyíték, hogy amikor 2005-ben, az immár 61 éves nőt egy újságíró ismerőse megkérte, hogy menjen el vele tolmácsként Ukrajnába, Lisa szíve nagyot dobbant, s persze rögtön igent mondott.
Odakint sem találta a nyomát, s már a hazaútra készülődött, amikor Anatolij volt feleségétől kapott egy üzenetet: a férfi nagy bajba került, hajléktalan lett, és senki nem tudja, hol él, ha él egyáltalán.
Lisának sem kellett több, napokig kószált Csernyihiv utcáin, s végül – csoda, hogy ez megtörténhetett – egy torzonborz, napszemüveges, két nejlonszatyrot szorongató férfiban rálelt az élete nagy szerelmére.
– Elment mellettem egy nő, és a nevemen szólított. Először azt hittem, megzavarodtam, és csak álmodom. De rögtön utána már megértettem: ő az én Lisám, ő, akinek semmi sem lehetetlen.
A nő magával vitte a szállodába, megborotválta, megfürdette, felöltöztette. 2007-ben aztán végre összeházasodtak, s azóta boldogan élnek. Csak azt a sok elvesztegetett évtizedet bánják…
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
