– Kinek a fogadásán vagyunk pontosan? – kérdezi anyjától Laura, közben hálás mosollyal leemel egy pohár pezsgőt a mellélépő felszolgáló tálcájáról. Általában távol tartja magát az italtól, ezért reméli, néhány kortytól már feloldódhat. – Apád régi évfolyamtársa ünnepli a fia harmincötödik születésnapját – válaszolja Mariann, majd műmosolyával fordul is az első szembejövő ismerőshöz.
Rendre olyan, anyja korabeli emberekkel keverednek felületes bájcsevejekbe, akiket Laura valójában nem is ismer. Ellenben ők régi ismerősként köszöntik, ehhez nyilván köze van, hogy mikor a gyilkosságiak vezetője volt, hetente legalább egyszer feltűnt valamelyik országos napilapban vagy televíziós hírműsorban.
Megdöbbentő, mennyire elfuserált az emberek értékrendje: sokuk számára a médiaszereplésekkel válik kézzelfoghatóvá a siker. Ezért is kételkednek, amikor Laura azt mondja, önszántából távozott a rendőrségtől.
A hangoktól és illatoktól megcsömörlötten éppen levegőzni indul, amikor egy hatvan körüli, aszalódott, kopasz úr a tőle karnyújtásnyira álló feleségével mit sem törődve, a következő bókkal illeti a nyomozónőt – pontosabban a mellét. – Laurácska megnőtt, és milyen gyönyörűséges lett! – vérbeli kéjencként megnyalja a szája szélét. – Emlékszem, amikor még a popsikájával a térdemen lovagolva viháncolt.
Laura nehezen találja el a gúnyos vigyor és a lesajnáló mosoly közti átmenetet. – De édes! – gügyögi, és mintha csak egy felnőttesen viselkedő kölyökkel tenné, megsimogatja a nála alacsonyabb férfi májfoltos fejét: – De azt ajánlom, foglalkozzon a felesége lovagoltatásával. Vagy már a térde sem elég kemény hozzá?
Ha valamit, hát az idióták szarvát letörő riposztolást alaposan kitanulta a rendőrségnél töltött évei alatt. A férfi nehezen jut szóhoz, emelt hangú dadogására azonban a néhány méterrel arrább társalgó Mariann is felfigyel, majd felmérvén a helyzetet, elszakad társaságától, és Lauráék felé indul.
– Mi történt? – kérdezi gondterhelt tekintettel az anyja.
– Az úr éppen arról áradozott, milyen kellemes volt, amikor kislány koromban az ágyékát… – undorral folytatta – a popsikámhoz dörgölhette.
A mondat második felét lényegesen többen hallják, mint ahány embernek köze volna hozzá, a döbbent csend minden ragálynál gyorsabban terjed.
– Csillapodj le, szívem! Túlreagálod a helyzetet.
Mialatt Laura igyekszik elcsípni anyja hallgatóságra sandító, szégyenkező tekintetét, azon tűnődik, Mariann komolyan gondol- ja-e, hogy túlreagálja a helyzetet. Megcsóválja a fejét, és mielőtt mindenki szeme láttára elbőgné magát, a bálterem kijárata felé indul. Boríték méretű retiküljéből előkotorja, és lépcsőzés közben, idegességében elejti a mobiltelefonját. A fokról fokra pattogó készüléket egy felfelé tartó férfi fényes bőrcipője állítja meg. – Az öné? – kérdezi az illető, és mivel Laurának elcsuklana a hangja, mindössze helyeslőn bólint. – Rosszul érzi magát, hölgyem?
Nem akar ránézni. Nem akarja, hogy bárki meglássa könnyektől vöröslő szemét. Reméli, hogy a férfi beéri ennyivel, és átadja a telefont, aztán beleolvad a pojácák sűrűjébe. Ehelyett azonban váratlan fordulat történik.
– Na, jó, jöjjön velem! – karol az idegen a nyomozónőbe, hogy levezesse a hátralévő lépcsőkön.
(Folytatjuk)
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
