Lakatos Levente: Aktus - 2. rész

Rendre olyan, anyja korabeli emberekkel keverednek felületes bájcsevejekbe, akiket Laura valójában nem is ismer. Ellenben ők régi ismerősként köszöntik, ehhez nyilván köze van, hogy mikor a gyilkosságiak vezetője volt, hetente legalább egyszer feltűnt valamelyik országos napilapban vagy televíziós hírműsorban.

Megdöbbentő, mennyire elfuserált az emberek értékrendje: sokuk számára a médiaszereplésekkel válik kézzelfoghatóvá a siker. Ezért is kételkednek, amikor Laura azt mondja, önszántából távozott a rendőrségtől.

A hangoktól és illatoktól megcsömörlötten éppen levegőzni indul, amikor egy hatvan körüli, aszalódott, kopasz úr a tőle karnyújtásnyira álló feleségével mit sem törődve, a következő bókkal illeti a nyomozónőt – pontosabban a mellét. – Laurácska megnőtt, és milyen gyönyörűséges lett! – vérbeli kéjencként megnyalja a szája szélét. – Emlékszem, amikor még a popsikájával a térdemen lovagolva viháncolt.

Laura nehezen találja el a gúnyos vigyor és a lesajnáló mosoly közti átmenetet. – De édes! – gügyögi, és mintha csak egy felnőttesen viselkedő kölyökkel tenné, megsimogatja a nála alacsonyabb férfi májfoltos fejét: – De azt ajánlom, foglalkozzon a felesége lovagoltatásával. Vagy már a térde sem elég kemény hozzá?

Ha valamit, hát az idióták szarvát letörő riposztolást alaposan kitanulta a rendőrségnél töltött évei alatt. A férfi nehezen jut szóhoz, emelt hangú dadogására azonban a néhány méterrel arrább társalgó Mariann is felfigyel, majd felmérvén a helyzetet, elszakad társaságától, és Lauráék felé indul.

– Mi történt? – kérdezi gondterhelt tekintettel az anyja.
– Az úr éppen arról áradozott, milyen kellemes volt, amikor kislány koromban az ágyékát… – undorral folytatta – a popsikámhoz dörgölhette.

A mondat második felét lényegesen többen hallják, mint ahány embernek köze volna hozzá, a döbbent csend minden ragálynál gyorsabban terjed.
– Csillapodj le, szívem! Túlreagálod a helyzetet.

Mialatt Laura igyekszik elcsípni anyja hallgatóságra sandító, szégyenkező tekintetét, azon tűnődik, Mariann komolyan gondol­- ja-e, hogy túlreagálja a helyzetet. Megcsóválja a fejét, és mielőtt mindenki szeme láttára elbőgné magát, a bálterem kijárata felé indul. Boríték méretű retiküljéből előkotorja, és lépcsőzés közben, idegességében elejti a mobiltelefonját. A fokról fokra pattogó készüléket egy felfelé tartó férfi fényes bőrcipője állítja meg. – Az öné? – kérdezi az illető, és mivel Laurának elcsuklana a hangja, mindössze helyeslőn bólint. – Rosszul érzi magát, hölgyem?

Nem akar ránézni. Nem akarja, hogy bárki meglássa könnyektől vöröslő szemét. Reméli, hogy a férfi beéri ennyivel, és átadja a telefont, aztán beleolvad a pojácák sűrűjébe. Ehelyett azonban váratlan fordulat történik.

– Na, jó, jöjjön velem! – karol az idegen a nyomozónőbe, hogy levezesse a hátralévő lépcsőkön.

(Folytatjuk) 

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!