Viola Szandra: szexualitásom története

Kislánykoromban minden csókolózástól hányingerem lett, ahogy a nyelvek (mert a számban csapkolódó összevisszaságot nem csak egy nyelvnek éreztem) mint apró korbácsok nekicsapódtak a szájpadlásomnak, fogaimnak.

De nem is igazán ez okozta, hanem az izgalom. Az izgalom, hogy annyira undorítónak találtam ezt a nyálkeveredést. Ugyanakkor nyilvánvaló volt számomra, hogy leginkább így fejezhetem ki az óhajtott fiú iránti szerelmem, hiszen a szerelmespároknak csókolózni illik.

Emlékszem, amikor öklendezések közepette, még órák múltán is a számat törölgettem, meztelencsiga-mászta érzésem volt, úgy éreztem, magam is nyáladzani kezdek, és állandóan ott csillog a szám sarkán, mint az őrültekén a fényes nedv.

Nem tudom, mikor szerettem aztán meg a csókot. Az ember egyszer csak megszereti a főzeléket – amit gyerekkorában még utált –, és élvezni kezdi a szexet is. Bár én mindig törekedtem arra, hogy a szexet ne szeressem meg, mert amit kezdetben szeretünk, azt könnyen megszokjuk, s amit megszokunk, azt előbb-utóbb meg is unjuk.

A csókot viszont sajnos megszerettem, ezért később különböző speciális fogásokhoz kellett folyamodnom, hogy évek múltán is fenntartsam az undor izgalmát. Próbáltam lányokkal, hármasban, négyesben is, bőségesen jó volt, amikor egyszerre négy nyelv találkozott és fonta körbe ajkaim, nyelvem és orrom. Kísérleteztem, újabb és újabb em­be­re­ket szólítottam le a hétvégi bulikban, hogy ismereteimet a csókolózásról gazdagíthassam.

Egyszer színészek jöttek a falunkba. Drága is volt a jegy, nagymamámat pedig amúgy sem érdekelte az ilyesmi – ő csak a madarakat szerette nézni naphosszat a házunk előtt a fenyőfán –, így hát egyedül mentem el megnézni az előadást.

A bemutató után találkoztam Árminnal, a társulat szólótáncosával. Húszéves kora óta néma, azt beszélték. Nem kecsességére, hanem félelmetességére, groteszkségére figyeltem fel. Barna volt, majdnem fekete mindene, olyan volt, mint mikor óvodai farsangon az anyukák kakaókrémmel kenik a be a nagycsoportosokat és rafiaszoknyát adnak rájuk.

Árminnak a bőre volt a jelmeze, a haja szintén. Talán őszült már, azért festette csillogó feketére fürtjeit. Még színpadi smink is volt rajta, akár egy fáraónak, parancsolóan csillogtak nagy szemei. Nem gondoltam, hogy a szép fogsor mögött nincs nyelv, se szavak, fogyatékosságának semmi jelét nem mutatta, a színpadon, a fogadáson is peckes volt, magabiztos. Talán csak a kegyetlen emberek képesek minden helyzetben ilyen magabiztosak maradni.

Egy társulati tagtól tudtam meg némaságának történetét… Bekövetkezett, amitől tartottam, Ármin odajött hozzám. Nem hozzám jött, de az én testemhez, és akkor addig fogta és simogatta az ujjbegyeim, majd a nyakam, míg kétségbe nem estem.

Hallottam, ahogy a magassarkú kopog a lábam alatt, aztán odaadtam magam a testemnek, legyek egészen a testemé. Pedig féltem, annyira féltem attól az üres szájtól, mintha a világűr másik végébe akarnának kidobni, valószínűtlenül messze a Földtől.

Hogy lehet az, hogy egy szájban húsz éve nincsenek szavak, ízek? Szép, legújabb gyártású, fekete Mercedesbe ültünk. Remegtem. Levetkőztetett, először csak a meztelen hátainkat érintettük össze lágyan, hosszasan. Aztán megfordított, magához húzott, és az következett, amitől a legjobban féltem (újra éreztem a torkomban a hányingert.) És akkor belehánytam a végtelen, üres, fekete szájba. 

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!