Vámos Erika: Japán nőként élek

A napokban olvastam az interneten egy cikket a japán cölibátus szindrómáról. A lényege az, hogy a nők fele, a férfiak háromnegyede nem vágyik kapcsolatban élni, sőt néhányan egyenesen viszolyognak a testiségtől.

A nők nem akarják a karrierjüket háziasszony szerepre cserélni, a férfiak pedig egyenesen rettegnek az elkötelezettségtől. A házasság börtön szerintük. Ezért még a randevúzást is kerülik – jobb csírájában elfojtani az egészet –, és alkalmi kapcsolatokkal teszik fel a koronát tökéletes életstílusukra, sőt megtanulnak szex nélkül élni.

Éppen ezeket a gondolatokat morzsolgattam magamban, mikor a falu főutcáján a nyomomba szegődött egy kerékpáros, ápolatlan külsejű férfi, akinek szent meggyőződése volt, hogy ismer engem, csak én nem merek odamenni hozzá. Egyre hangosabban kiabálta, hogy megismer a járásomról, meg a cipőmről, meg az illatomról, és ne féljek már megállni.

Bevetettem magam a kertészetbe, a fűszernövények közé. Rozmaringnak akartam látszani. „Csak ne vegyen észre, tűnjön el, menjen tovább” – mormoltam magamban. Ebben a pillanatban kaptam egy képüzenetet a telefonomra, egy bőrszínű, hosszúkás testrészről, amit abban az idegállapotban teljesen félre- értelmeztem. A szám ismeretlen volt, meg voltam róla győződve, hogy üldözőm fényképezgeti magát valamelyik virágállvány mögött, és mindjárt rámtalál.

Megcsörrent a mobil, a barátnőm hívott valakinek a telefonjáról, aki lefényképezte a karját gipszelés előtt. Én pedig nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Kidugtam az orrom az utcára, a kellemetlen alak már nem volt sehol, szóval elindultam haza és tovább folytattam a gondolatsort. Igen, lehet, hogy ha egy fotóról már el sem tudom dönteni, hogy mit ábrázol, talán túl régóta élem a japán nők életét...