Dési Zsolt Fokvárosban pólóstekintély lett

Mint a mesében: 16 éve nyaralni ment a feleségével Dél-Afrikába Dési Zsolt, s találkozott a kikötőben egy férfival, aki vízilabdaedzőt keresett az induló magániskolájába. Nem hitt az ajánlatban, végül mégis élete legjobb döntését hozta, hogy elvállalta a munkát. Azóta párhuzamosan kipróbálta a női szövetségi kapitányi posztot is, de onnan hét év után lemondott. Kétszer választották már meg az év edzőjének, méghozzá rögbis és evezős szakembereket megelőzve, amelyek sikersportágnak számítanak Dél-Afrikában. 

– Nagyon megbecsülik kinn a munkámat, a fokvárosi egyetemen, az UCT-n a vízilabda docense lettem, miután az iskolai csapatunk veretlen az országban. 

A Bishops magánsuliban pedig időközben sportigazgatóvá ne­veztek ki – mondja Dési, aki hosszú utat járt be, mire célba ért. Játékoskarrierje után itthon a sportújságírástól az újpesti vízilabda-szakosztály vezetéséig mindent kipróbált. Emellett volt szövetségi kapitány Ausztriában, majd Kuvaitban, utóbbi esetben szuper körülmények között – nyolc edző segítette a munkáját – dolgozhatott, csak épp a színvonal volt nulla. A játékosok ki­lencven százaléka Ferrarival járt, és fütyült a kemény munkára. 

– Szerencsére a családom is jól érzi magát Fokvárosban, a fiam, a 14 éves Nándi itt tanul, és kell-e mondanom, tehetséges pólós – büszkélkedik a családfő.

S hogy nem érez-e honvágyat? Erre is kitalálta a tökéletes megoldást, nyaranta hazajár ed­zőtáborozni a tanítványaival.

– Kilenc éve hozom a dél-afrikai csapatokat Magyarországra. Imádnak akár Budapesten, akár Egerben tréningezni, mert megunhatatlanok a látnivalók, és sok a kikapcsolódási lehetőség – teszi hozzá. Csak azt sajnálja, hogy míg a 14-16 évesek még fölveszik a versenyt a magyar pólósokkal, később mélyül a szakadék, így Dél-Afrika felnőttcsapatától egyelőre még nem kell tartani a világversenyeken.