Minden sorscsapást leküzd a kis Stieber

Stieber András, akár csak a bátyja, Angliában alapozta meg a karrierjét. Hat és fél évet játszott az Aston Villa különböző korosztályos csapataiban, de két komoly sérülés, illetve három műtét három évet elvett a sportolói életéből. Amikor hazatért Angliából, a Győri ETO-hoz írt alá, minden esélye megvolt arra, hogy stabil NB I-es játékos legyen, de a klub tönkrement. Ezt követően a Pápához írt alá, de ez a klub is becsődölt. 

– Tényleg nagyon peches vagyok, itt, a pápai történetnél már csak nevetni tudtam az egészen – emlékszik vissza a régebbi időkre András. – A sok sérülés is bőven elég lett volna, erre jött még a klubok összeomlása. Ezekben az időszakokban a foci szeretete vitt előre, na meg az a gondolat, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet.

András bátyjának, Zolinak is gyakran balszerencsésen alakult a karrierje, de persze nem csak ezért értik meg egymást annyira jól.

– Négyen vagyunk testvérek, de Zolival különösen szoros a kapcsolatom – folytatja András. – Mindennap beszélünk telefonon. Amikor hallotta, hogy a Cigánd elleni meccsünkön pont azt a bokámat rúgták meg, amelyiket kétszer is műtöttek, azonnal hívott. Nagy támaszai va­gyunk egymásnak.

András a Pápa után Ajkán töltött egy évet, most pedig a szintén NB II-es Budaörsön játszik, ahol az utóbbi időben megtáltosodott, a tavaszi szezonban már négy gólnál jár.

– Az edzőm, Bognár György hisz bennem, amit kér tőlem, azt megcsinálom, amiben fejlődnöm kell, arra pedig különösen odafigyelek – mondja a középpályás, aki egyébként hasonló stílusban játszik, mint a bátyja, mindkettejük játékintelligenciája jóval az átlagon felül van.

– András tipikus eset a ma­gyar fociban – kezdi az edzője, Bognár György. – Sokkal több van benne, mint amit eddig láttunk tőle, mert gyakran kérnek tőle olyat, ami nem az erénye. Az ilyen játékost inkább abban kell támogatni, hogy ki tudjon teljesedni abban, amiben ki­emelkedő.