Dárdai: Együtt nőttünk fel a Herthával - interjú

PLAYBOY: Mindig hajnalban kel?

Dárdai Pál: Mindig. De én is fekszem le leghamarabb. Tiné­dzserként vésődött belém Sági Sanyi bácsinak, apuék akkori atlétaedzőjének intelme: ha jó futballista akarsz lenni, meg kell ismerned a saját szervezetedet.

PLAYBOY: És az esti meccseken nem volt álmos játékosként?

D. P.: Dehogy, az adrenalin ébren tart!

PLAYBOY: Lassan húsz éve munkahelye a berlini stadion. Eszébe jut, hogy Hitler dicsőségére épült az 1936-os olimpiára?

D. P.: Óhatatlanul igen. Me­galomániájának mai, pozitív hatása, hogy a hatalmas, széles utakon pillanatokon belül eltűnik hetvenezer ember egy-egy meccs után. Egyszer kiköltöztettek minket, mert fertőző anyag került a vízvezetékrendszerbe, s akkor tárult fel előttem az a hatszáz méteres, egykor titkos alagút, amelyen keresztül a föld alatt is megközelíthető a stadion.

PLAYBOY: Gyerekkorában milyen karrierre vágyott?

D. P.: A leginkább a Pécs piros-fekete Puma melegítőjére vágytam, apuék csapatába, a gyönyörű csapatbuszra. De, amikor négyéves koromban, a ritkán engedélyezett nyugati utak egyikén meglátogattuk a bajorországi rokonokat, apu elvitt a müncheni Olimpiai Stadionba, s onnantól kezdve ott akartam focizni. Voltaképpen teljesült az álmom: ha ellenfélként is, de játszottam Münchenben, hiszen Bundesliga-játékos lettem, amire mindig is vágytam. Amikor húszévesen ideérkeztem, másodosztályú volt a klub, sokan kinevettek, aztán együtt nőttünk föl a csapattal a Bundesliga I-hez.

PLAYBOY: Elégedett a játékos-pályafutásával?

D. P.: Igen, főleg, hogy szinte fél lábbal játszottam végig. A skótok elleni olimpiai selejtezőn megsérültem tizenkilenc évesen, ripityára ment a bokám, ki is kellett hagynom az atlantai olimpiát. Innen kellett újrakezdenem, és lettem német másod-, majd első osztályú játékos, hatvanegyszeres válogatott, szerepeltem negyvennégy nemzetközi kupameccsen a Herthával, és klubrekorder lettem a 286 Bundesliga-egyes mérkőzéssel.