Azért van kegyetlenül nehéz helyzetben Dárdai Pál, mert amikor mérlegre teszi, maradjon-e a magyar labdarúgó-válogatott élén, vagy térjen vissza a Herthához, akkor nem csak saját magára kell gondolnia. A Bors megpróbál a fejébe férkőzve a segítségére sietni.
– Nehéz helyzet. Rajtam múlik minden. Talán még az is, mennyi lenne a fizetésem?
– De persze a pénz a legkevesebb. Most sem kértem egy kanyit se. Többről van szó. Sorsokról, életekről, a magyar futball jövőjéről.
– És?! Ez nem az én dolgom. Négy meccset vállaltam, amire szerződtem, elvégeztem! Összejött a hét pont.
– Jaj, már, mert okosan csináltad, Pali! Ez volt a teszt, megnéztem, mire megyek kapitányként. És ha jön egy rossz meccs, azon nyomban kikezdenek. A szövetségi kapitány posztja nem egy nyugdíjas állás. Főleg Magyarországon.
– Berlin bezzeg hosszú-hosszú évekre biztosítana munkát. Előbb-utóbb a felnőttcsapatot is megkapnám. Talán gyorsabban lépkedek előre a ranglétrán, ha a 7 megszerzett ponttal térek vissza.
– Ráadásul ha maradok, előbb-utóbb megbukok. Még akkor is, ha csapattá kovácsolódtunk. És a pótselejtezőt érő harmadik hely egyáltalán nem elérhetetlen. Velem juthatna ki először három évtized után egy világversenyre a válogatott. Az Eb-nél kell jobb ajánlólevél?
– Jó, jó, de mi van, ha mégsem sikerül? Átgondoltabbnak tűnik 10-15 év múlva visszatérni. Addigra talán sikerülne az utánpótlásunkat megfelelő fejlődési pályára állítani. Talán épp az én segítségemmel.
– Az elnök marasztal, a szurkolók és a játékosok is. Hagyjam cserben őket? Szép dolog az önzetlenség. De tegyük fel, hogy maradok. Mi lesz Mónival? A gyerekekkel? Az életünk Berlinhez köt.
– Egyre nagyobbak. Sokat ingáznék, csak megértenék mindannyian.
– Na, ez viszont önzőség. Talán jobb lett volna, ha pénteken kikapunk. Akkor megértenének. De remélem, így is azt mondják majd: karakán gyerek. Megmondta: az év végéig marad.
