Holnap rajtol a síugrók legnagyobb versenye, a négysánc. Ott lesz, igaz, csak nézőként Michael Edwards, minden idők leghíresebb és legbénább síugrója. A Bild interjút csinált az antisztárral.
Az 1987-es világbajnokságon és a következő évi olimpián is tökutolsó volt, ennek ellenére még most is ünnepelt híresség. Mi Eddie, a Sas titka?
A bátorságom. A nézők rettegtek az életemért, én pedig csak mosolyogtam és ugrottam.
Csak ennyiről lenne szó?
Na jó: én voltam a síugrás George Clooney-ja. A többiek feszültek voltak, és a versenyzésre összpontosítottak, én pedig mindig mindenkivel barátságosan elbeszélgettem. A női rajongók sorba álltak miattam.
Hol? A hotelszobája előtt?
Hiszi, nem hiszi: ott is. Mindenki úgy élt, mint egy szerzetes, én meg még nőtlen voltam. Higgye el, több nő volt, mint amennyivel elbírtam, egyszerűen szexuális túlkínálat alakult ki körülöttem.
Sokak szerint nevetségessé tette a sportágat.
Tudom, de nem érdekel. Én voltam akkoriban a legjobb brit ugró, mindenki tudta, nem fogok csúcsokat dönteni. Már csak azért sem, mert a tűvékony sztároknál jó tíz kilóval többet nyomtam.
Maradt hiányérzete rövid karrierjével kapcsolatban?
Nem, ez életem legjobb időszaka volt. És tudja, miért integettem minden ugrás előtt? Mert tudtam, lehet, hogy az lesz az utolsó.
Voltak súlyos sérülései?
Egy kulcscsonttörésen és két koponyatörésen kívül semmi komolyabb.
Repül még valamikor a sas?
Ugyan ötvenéves vagyok, de fittebb, mint valaha. Rajtam nem múlna, de a szövetség szabályozása ezt gyakorlatilag lehetetlenné teszi.
Hogy telnek ma a mindennapjai?
Átlagos életet élek a feleségemmel és a két lányommal – hat- és kilencévesek –, Cheltenhamben tanult szakmámnak megfelelően kőművesként dolgozom. Azonkívül sokat utazgatok Európában és előadásokat tartok, Életem – Nagy-Britannia első és utolsó olimpikon síugrója címmel.
