Meződi József: Nem tudunk élni nélkületek!

Meződi József 1973-ban került az akkor három éve már működő Aposol együttesbe, a hot!-nak színes életéről, karrierjéről, szokásairól, feleségéről, elveszített barátairól mesélt.

hot!: Azt mondják, aki pécsi, az mindig az is marad. Mennyire kötődsz a szülővárosodhoz?

Meződi József: A húgom ma is ott lakik. Ott élnek a gyerekkori barátok, iskolatársak, csak egyre nehezebb ezeket az évenkénti találkozókat megszervezni: fogyunk mi, a nyolcvanasok.

Hogyan kerültél Budapestre, a már akkor népszerű Apostol együttesbe?

Pécsett a Pannónia Hotel bárjában léptem fel, Deák Misi, az együttes dobosa jött oda hozzám, és megkérdezte, volna-e kedvem az Apostolban énekelni. Elgondolkodtam az ajánlaton, és igent mondtam. Ehhez persze a fővárosba kellett költöznöm.

Voltak itt ismerőseid? Kik támogattak?

Két pécsi pincérlány lakott Budapesten, ők segítettek. És az ő barátnőjük volt Alice, akit így ismertem meg 1973 körül. 1980-ban házasodtunk össze.

A két fiatok, Zsolt és Gábor mikor született?

Ők egy előző házasságomból születtek. Terveztünk Alice-zal közös gyereket, de a munka, a hivatás, az együttes és az étterem miatt ez addig tolódott, amíg elmaradt.

Az Apostol együttes a kezdetekkor dzsesszes stílusban játszott. Mekkora közönséget vonzott ez a rétegzene?

Nem volt egyszerű feladat. Klubokban léptünk fel, nyolcan voltunk, és még a közönségnek is be kellett férnie. Később rájöttünk, hogy ez nem kifizetődő történet, de a dzsesszes hangszerelés, a kikacsintás a dzsesszre máig megmaradt. Turnéztunk is: jártunk az NDK-ban, Bulgáriában, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban is.

Időközben szakács- és cukrásziskolát is végeztél. Beszálltál az éttermi munkába?

Úgy éreztem, nekem is értenem kell a vendéglátáshoz. De a feleségem és a fiam olyan profi szinten űzi ezt, hogy tevőlegesen nem is kell segíteni. Gábor zseniális séf, én legfeljebb a krumplipucolásban nem hátráltatnám a konyhai műveleteket.

Meződi József szerint a féltékenységen át kell lépni

Egy zenész, különösen egy frontember, énekes hat a női közönségre. Alice pedig reggeltől estig a vendégek között van. Nem voltatok féltékenyek egymásra?

A féltékenységen át kell lépni, ha az jelen van, az nem segít semmin. Rengeteget utaztam, de mindig hiányzott a család, és én hozzájuk jöttem haza.

Van egy klasszikus mondásod, hogy heti két whisky hozzátartozik az élethez. Most is tartod magad ehhez?

Hazajövök koncert után, és szeretnék ellazulni. Ilyenkor jöhet egy whisky. De ez nem jelenti azt, hogy alkoholista lenne az ember. Jó hangulatban, jó társaságban is szoktam koccintani.

Faternak szólítanak. Mikor lett ez a beceneved?

Elég régen. Az együttesben szinte mindenki fiatalabb volt nálam. Öreg, Fater – természetes volt, hogy így hívnak. Aztán jött a szakáll, a kalapok, előbb a feketék, kékek, aztán a fehérek. Kalapot csak fellépésekkor viselek.

A szakáll viszont jellegzetes. Akár mikulás is lehetnél…

Voltam, nem is egyszer. Jótékonysági rendezvényeken, óvodákban, még Erdélyben is. Mindig nagy élmény volt, szívesen vállaltam. Egyvalamit viszont nem nagyon szeretek: ha Józsi bácsinak szólítanak.

„Épp Dubajból tértünk haza”

Az Apostolnak volt egy különleges korszaka: felkértek, hogy legyetek az újonnan alakult Rock Színház együttese. Hogy fogadtátok a lehetőséget?

Tíz év volt az életünkből, nagy tanulás is egyben. Éppen Dubajból tértünk haza, amikor Várkonyi Matyi megkeresett bennünket, mert nem volt zenekaruk. Olyan musicaleket mutattak be, mint az Evita és a Hair. Amikor jöttek a sikerek, akkor persze beindult a szakmában a fúrógép. De nagyon sokat köszönhetek azoknak az éveknek. Más műfaj volt, énekesek játszottak színészi szerepeket. Ezt sokan szóvá is tették. 

Egymást vittük, segítettük. Ők voltak a sztárok, jó néhányan meg az alabárdosok. De olyan tisztelettel voltam például Kaszás Attila iránt, amit igazán megérdemelt. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Az még egy másik világ volt; aki részese lehetett, az a mai napig nosztalgiával emlékezik vissza ezekre az időkre.

Hogy viselte a sikert az egykori pécsi bárénekes?

Az az egykori bárénekes nagyon sok művésszel találkozott Pécsett. Amikor a Filmszemlékre érkeztek a színészek, rendezők, és szórakozni akartak, hova máshová tértek volna be, mint a Pannónia szálloda bárjába? Sok neves művészt ott ismertem meg, és még évtizedek múlva is emlékeztek azokra az estékre. Jó barátságba kerültem például Sándor Pál rendezővel.

Van egy híres dalotok, a Nem tudok élni nélküled. Alice-hoz írtad?

A feleségem is olvassa majd a lapot – hát persze hogy azt mondom, hogy hozzá írtam! A viccet félretéve, 46 éve élünk együtt. És indul a turnénk, Nem tudunk élni nélkületek! Címmel, járjunk majd vele az országot. Ennyi idősen az ember örül, hogy két szívműtét után is felléphet, és élheti az életét, amikor sokan már eltávoztak. Ebben az életkorban az a rossz, hogy egyre többet kell temetésekre járni. Persze pihenünk is; engem az lazít el a legjobban, hogy elutazunk napos, meleg helyre, ahol tengerpart van meg kedves, mosolygós emberek – Thaiföldön például. Kipihenjük az egész évet.