Az 1965-ös kézilabda világbajnokság és az első nyugati élmények – Ilyen volt utazni az átkosban élsportolóként

November 13-án múlt 60 éve, hogy a magyar női válogatott megnyerte a Nyugat-Németországban, Dortmundban rendezett 1965-ös kézilabda világbajnokságot. Sem azelőtt, sem azóta nem sikerült ez a bravúr a magyar női kéziseknek.

• A hatvanas évek nyugati útjai egyszerre jelentettek kiváltságot, izgalmat és állandó feszültséget a válogatott számára.
• A bécsi hajlakk-, lasztex- és szalámikereskedelem éppúgy része volt az élménynek, mint a vámosok és informátorok árnyéka.
• Ki nyerte a 1965 női kézilabda vb-t? A dortmundi világbajnoki aranyat itthon beárnyékolta egy váratlan disszidálás, amely miatt a csapat történelmi sikere hivatalosan szinte visszhang nélkül maradt.

Az 1965-ös kézilabda világbajnokság és a nyugati világ csodái

Persze azóta sok víz lefolyt a Dunán, vagy ha stílusosak akarunk maradni, a dortmundi Emscher folyón, lezajlott egy komplett rendszerváltás, átalakult a sportfinanszírozás, és a kézilabda világa is teljesen más lett: profi ligák jöttek létre, a nemzetközi mezőny pedig jóval kiegyenlítettebb. A magyar válogatott viszont azóta is küzd a hasonló sikerekért, de az 1965-ös kézilabda világbajnokság Dortmundban aratott győzelme örökre történelmi mérföldkő marad.

Ignácz Ilonával, a legendás csapat beállójával beszélgettünk a világbajnoki hangulatról, arról, hogy milyen volt utazni a szocializmus idején élsportolóként, arról a kontrasztról, amellyel a nyugati tornák alkalmával szembesültek, és arról a megdöbbentő helyzetről, amely hazaérkezésük után fogadta őket.

• Hogyan emlékszel vissza az 1965-ös világbajnoki győzelemre?

Felszabadult, boldog időszak volt. Minden meccs izgalmasra sikerült, és ahogy sorra nyertünk, egyre jobban izgultunk: vajon eljutunk-e a döntőig, és ha igen, sikerül-e megnyerni? Amikor végül győztünk, az egy óriási, mindent elsöprő öröm volt.

• Melyik volt az első külföldi – és főleg nyugati – utad válogatottként? Milyen élményt hagyott benned?

Az első „nyugati” utam Ausztriába vezetett, vonattal. Budapestről indultunk, Hegyeshalomnál jött a határ: útlevél-ellenőrzés, aztán a rettegett vámvizsgálat. A vámos benézett a fülkébe, mi meg hatan ültünk ott, reszketve, kinek a csomagját szedi le. Persze mindenkinek volt egy-két elrejtett nyugatnémet márkája vagy dollárja – akkoriban ez súlyos vétség volt, ha megtalálták volna, a válogatottból is repülhettünk volna. Ott ültünk, és csak azt lestük, ráakad-e a konzervdobozba dugott 50 márkára vagy a fásliba tekert pár dollárra. Ilyen volt az első utam Bécsbe – ma is élénken él bennem.

• Milyen volt a szocialista időszakban, szigorú keretek között utazni?

Nagy kiváltság. Nyugatra szóló útlevelünk nem volt: a sportminisztériumban, akkor OTSH-ban (Országos Testnevelési és Sporthivatal) őrizték, és minden utazás előtt a szövetség vezetői vették át, intézték a vízumot. Mi csak az indulás előtt kaptuk kézhez a kék útlevelet a pecséttel. Már ez is olyan érzés volt, mintha kiválasztottak lennénk. Hazatéréskor pedig azonnal le kellett adni, ment vissza a minisztériumba a következő útig.

• Mennyire volt kötött egy ilyen út? Tudtatok várost nézni is?

Igen, szerencsére. A helyi kézilabda-szövetségek mindig gondoskodtak róla, hogy ne csak a sportcsarnokot lássuk: Bécsben Schönbrunn, Párizsban az Eiffel-torony és a Père-Lachaise temető, Jugoszlávia, Nyugat-Németország… Volt szabadidő is, amit mindenki másra használt: rohantunk be az áruházakba, hogy elköltsük a féltve rejtegetett ötven márkánkat hajlakkra, lasztexre vagy épp Fa szappanra – otthon ezek nem voltak.

• Volt olyan érzés, hogy valaki figyelt titeket e külföldi utak során?

Nagyon is. Bizonyíték nem volt, de mindenki tudta, ki lehetett az „informátor”. Főleg akkor tűnt fel, amikor hazafelé a vámosok mindig pontosan tudták, ki vásárolt egy kicsit többet. Honnan? Csak az tudhatta, aki velünk volt. A napokban elő is kerestem a régi vámcéduláimat – nosztalgiából mindent elteszek.

• Volt olyan ország vagy város, ami különösen megragadta a fantáziádat?

Igen. Minden nyugat-európai város, főleg a nagyobbak – Bécs, Párizs – teljesen más világ volt, mint amit addig ismertünk. A forgalom nagyobb volt, az utakon olyan autók jártak, amiket mi addig csak filmekben láttunk. A legnagyobb hatást mégis az üzletek áru­bősége tette ránk. A hatvanas évek előtt itthon egy egyszerű hajlakkot is alig lehetett kapni, ott pedig roskadoztak a polcok.

Bécsben sok kis üzletben magyar tulajdonosok voltak, és köztudott volt, hogy egy kiló csabai kolbászért vagy egy rúd szalámiért (amely ma már akkora sláger, hogy hamisítják is) – ami akkoriban 70 forint volt – öt harisnyanadrágot vagy akár egy Cornavin órát is adtak. A válogatott vezetői előre szóltak: „ha valaki akar egy kis zsebpénzt, vigyen egy rúd téli szalámit”. Mi húszan húsz rudat vittünk, elmentünk a Mariahilferstrassén a Schwarz bácsihoz, mindenki leadta a magáét, és vagy schillinget kapott érte, vagy levásárolta. Ma ezt el sem tudják képzelni a fiatalok, pedig akkor ez teljesen természetes volt.

• A külföldi utakon helyi ételeket kaptatok, vagy inkább a megszokott fogásokat?

Többségében ismerős ételeket. A szovjet túrák voltak változatosabbak: akkoriban sokat jártunk a Szovjetunióba Kaunastól (ma Litvánia) egészen Grúziáig, és ott több speciális, helyre jellemző fogás került elénk. Nyugat-Európában viszont szinte mindig olyan ételeket kaptunk, amelyeket itthon is ismertünk, a konyha alapvetően hasonlított a miénkhez.

• Igaz, hogy a VB után az egyik csapattársatok nem jött haza veletek?

Igen, és ez különösen érdekes történet. A győzelem után hatalmas volt a boldogság Dortmundban, a Westfalenhalléban rendezett banketten minden csapatnak megvolt a maga asztala, táncoltunk, ismerős arcok más országokból – igazi ünneplés volt. Megbeszéltük, hogy ha visszaérünk a szállodába, akkor még fürdünk egyet a medencénél, és hajnalig mulatunk. Éjfélre kellett a buszhoz visszaérni. Beszálltunk, mindenkit számoltak… egyvalaki azonban hiányzott. A vezetők visszamentek keresni, majd azt mondták, lehet, hogy már elindult a szállodába. Eszünkbe sem jutott, hogy más is történhetett.

A szállodába visszaérve azonban minden kiderült. A szobatársa pánikban kiabálni kezdett, mert az ágyon ott volt a válogatott melegítő és a mez. Ezek akkoriban állami tulajdonban voltak: az utazás előtt a raktárban vettük fel, majd vissza kellett adni. Ha elviszi, még lopással is meggyanúsíthatták volna. Mivel minden más holmiját elvitte, egyértelművé  vált, hogy disszidált (ahogy tette ezt több más magyar sportoló is, például a jelenleg legidősebb olimpiai bajnok, Benedek Gábor öttusázó is).

Ennek nagyon kellemetlen következményei lettek. A világbajnoki cím szinte szóba sem került otthon. Akkoriban a televízióban sem mondták be, és hivatalos fogadtatás sem volt; az egész mintha el lett volna hallgatva. Ráadásul mindez pont azelőtt történt, hogy Kádár János a november 7-i beszédében kijelentette: „Magyarországról már nem disszidálnak az emberek, hiszen olyan magas az életszínvonal.” Erre november 14-én a nyugatnémet Stern óriási betűkkel lehozta, hogy egy magyar világbajnok kézilabdázó politikai menedékjogot kért. Óriási sokk volt mindenkinek, és mi ittuk meg a levét: az 50. és 60. évfordulón is nagyobb ünneplést kaptunk, mint akkor, amikor megnyertük a világbajnokságot.

További érdekességeket találsz a szocializmusról az alábbi videóban:

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: