Saját kiállításra vágyik Bálint: "Nekem a festés terápia!"

Szabadulás, Turbulencia, Felhőtlen szerelem, Tündértavacska… – mutatja sorra otthonában a legkedvesebb festményeit Takács Bálint. A vásznak szinte lélegeznek a szobában. A falakon hullámzó kékek, szivárványszerű rózsaszínek, robbanásszerű ecsetvonások érzésekről mesélnek. Minden szobára jut jó néhány alkotás, sőt vannak olyanok is, amelyeknek nem jutott hely, azok becsomagolva sorakoznak a gardróbban – mígnem egy saját kiállításon egyszer majd megmutatják magukat.

„Ezzel gyógyítottam magam”

Bálint szülei hamar észrevették fiúk művészeti beállítottságát, és olyan irányba terelgették, ahol ez ki tud bontakozni. 

"Nagyon szerettem a lakberendező tévéműsorokat" – meséli. "Emlékszem, hogy mindig fel voltam háborodva, mert gyönyörűen megcsinálták az egészet, majd a végén elrontották egy egyáltalán nem oda illő festménnyel. Iparművészeti középiskolába jártam, üvegművesnek tanultam, de emelt óraszámban tanultam festészetet is. Tetszett ez a világ, mert a festészetben van egy fajta szabadság. Nem használunk tisztán színeket, hanem mi keverjük ki. Nem szólnak bele, hogy mit, hogyan kellene csinálni. Nagy szerelem lett. A covid volt a vízválasztó. Egy mérgező kapcsolat után ezzel gyógyítottam magam. Gyakorlatilag minden héten vettem egy vásznat, hogy kifessem magamból az érzéseket. Ezzel együtt ez volt a kísérletező időszakom. Egy kis belvárosi garzonban éltem. Amikor átjött hozzám valaki, mindig meglepődtek, hogy milyen galéria lakásban élek, mert telistele volt a képeimmel. Azóta nem csak évi 3-4 festmény készül el, hanem rendszeresen havi szinten festek sorozatokat. 

Néha pedig, ha úgy érzem, egy képemnek dolga van valahol, kölcsönadom, mintha a festménynek is meglenne a saját útja. Volt már, hogy hetekig egy barátom lakásában „vendégeskedett” egy kép, mert éreztem, hogy ott van dolga."

Bálint álma egy saját kiállítás rendezése a képeiből: „Szeretnék üzenetet átadni”

Bálint nagy büszkesége a Burnout Medicine című sorozata, ami a kiégés folyamatairól szól. Olyan sikere volt, hogy workshopot is tervez tartani erre a tematikára, a résztvevők kifesthetik magukból a kiégés okozta érzéseket. A vásznakon kavargó, füstszerű formák és vibráló színek jelenítik meg azt az állapotot, amikor az ember egyszerre érez kimerültséget és vágyat a megújulásra.

"Azért szeretem, mert nem olyan téma, amit kitaláltam, hogy megfestek, hanem benne voltam a kiégésből való gyógyulásban, amit folyamatosan megfestettem" – árulja el. "Hatalmas öröm, hogy úgy látom, tudok a képekkel is gyógyítani, és kapcsolódni másokkal. Van, hogy egy-egy ember órákig nézi a képet, majd elmondja, hogy pontosan azt az állapotot érzi benne, amiben ő is van. Ilyenkor tudom, hogy a festészetnek tényleg ereje van. Sajnos nem ritka, hogy ezt az állapotot sokan megtapasztalják, nagyon sok, húszas éveiben járó fiatal küzd vele, és én is láttam néhány barátomon, mennyire különböző módon zajlik le náluk ez a folyamat. Mindenkinél másképp történik, de a belső üresség érzése valahol közös. Szeretek beszélni, a kiállításokon fontos, hogy megismertessem a sztorit, ami velem jár. Picit ez is a misszióm. Régen, amikor elmentem egy-egy kiállításra, mindig sérelmeztem, ha az alkotó nem tudott egy mondatot elmondani arról, amit csinált. Sokak szerint ez nem is elvárható a művészektől. Bennem mégis az fogalmazódott meg akkor, hogy én úgy szeretnék festeni, hogy mellette átadjam az üzenetemet, szavakkal. Hatalmas álmom, hogy eljussak arra a szintre, hogy akár 200 ember eljön egy-egy kiállításom megnyitójára."

Kedveli az intenzív színeket

A hétköznapokban kommunikációs szakemberként, tartalomgyártóként dolgozik, de szeretné, hogy idővel munkáját teljesen felváltsa a festészet. 

"Azért ilyen intenzív a színvilága a képeimnek, mert valószínűleg ebben élek, ez tükröz a legjobban engem" – vallja be. "A párom is arra bíztat, hogy legyek még bátrabb és kísérletezzek nyugodtan. Intuíció alapján jönnek a színek is. Mostanában kedveltem a rózsaszínes pasztelles tónusokat, de az utóbbi időben már a kék árnyalatai dolgoznak bennem. Időnként előfordul egy-egy emberi alak a festményeimen, de az absztrakt mindig jobban vonzott. Sokan mondják erre az irányzatra, hogy ilyet bárki tudna csinálni, de ha őszintén odaállsz egy absztrakt festmény elé, bekapcsolja az érzést, hogy nem biztos, hogy így meg tudnád festeni azt a kört, mert nem lenne benne olyan dinamika. Van egy olyan sztereotípia is, hogy jön az ihlet és akkor festeni kell. De igazából van, amikor nem az ihlet jön, hanem egyszerűen benne vagy egy érzelmi hullámban. Én ilyenkor szoktam intenzíven nekiesni az ecsetnek. Sokszor már nem is tudja a kezem, hogy mit csinál, hanem egyszerűen csak intuíció alapján alkotok, ami el tud tartani akár órákig is. Felmerül a kérdés, hogy mikor van kész a festmény. Szerintem, nem azért van kész, mert tökéletes, vagy meg vagy vele elégedve, hanem azt érzed, hogy átadja azt az üzenetet, amit ki szerettél volna magadból festeni. Ez lehet egy 3 órás vagy több hónapos festés eredménye is. 

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: