Azt hitte a kétgyermekes anya, csak puffad a hasa, majd döntenie kellett a haláláról

A londoni Laura Dawson június 29-én, vasárnap hunyt el, miután 2024 márciusában 3. stádiumú bélrákot diagnosztizáltak nála. A kétgyermekes anya vastagbélrákban halt meg, miután korábban azt hitte, hogy tünetei a perimenopauzának köszönhetők.

Amikor azonban a puffadás olyan erős fájdalommal társult, hogy már mozdulni sem tudott, kórházba szállították. Sürgősen meg kellett műteni, egy elzáródást eltávolítottak a beleiből, majd pedig a biopszia megerősítette: 3. stádiumú bélrákja van. Ez azt jelenti, hogy a rák már átterjedt a nyirokcsomókra is. 

Azonnal elkezdték a kemoterápiát és 2024 augusztusában az ultrahang szerint eltűntek az elváltozások. Ám pár hónappal később kiderült, hogy a rák mégis szétterjedt a szervezetében. 

„Szeptemberben kaptuk a hírt, hogy a rák kiújult és áttétet képzett” – mondta a férje, Ben Dawson. „Ez teljesen szívszaggató volt.”

Mivel egyre betegebb lett, Laura májusban úgy döntött, hogy abbahagyja a kemoterápiás kezelését, hogy utolsó pillanatait a családjával tölthesse.

Ezután röviddel halála előtt hospice ellátásba szállították. Arról, hogy a halálos betegség hogyan változtatta meg a haldoklásról alkotott képét, Laura azt mondta: „Életem legboldogabb napjai közül néhányat az elmúlt hetekben éltem. A társadalom kerüli a haldoklás folyamatát. Ezzel megerősítjük a halállal kapcsolatos negatív elképzeléseket” – folytatta. „Az emberek azt hiszik, hogy a halál mindig fájdalmas és traumatikus lesz, pedig nem kell annak lennie. Mélyen legbelül mindannyian tudjuk, hogy meg fogunk halni” – tette hozzá Laura. „A rák arra kényszerített, hogy ezt elismerjem. Azóta teljesebben élek, mint valaha, és ez ajándék.” 

Bennek és Laurának van két közös fia, a 17 éves Jacob és a 15 éves Theo. A kétgyermekes apa elárulta, hogy a pár mindig nyíltan beszélt gyermekeikkel anyjuk halálának lehetőségéről. „Mindig elmondtuk nekik, hogy mik a lehetséges kimenetelek – mert fel akarjuk őket készíteni arra, hogy mi történhet, és azt akarjuk, hogy megbízhassanak abban, amit mondunk” – mondta. „Ez mindenképpen segített nekünk végig.”

Ben hozzátette, hogy a felesége soha nem hagyta, hogy a rákos megbetegedése „eljusson hozzá”.

„Azt mondják, hogy az emberek pohara félig üres, vagy félig tele. Laura mindig boldog volt, ha csak egy pohárral is ivott, és ezt meg akarta osztani az emberekkel” – tette hozzá.

Ben elmagyarázta, hogy ő és Laura áldásnak tekintették az együtt töltött időt – még akkor is, ha mindketten azt kívánták, bárcsak tovább tartott volna.

„Laura akár márciusban is meghalhatott volna azon a műtőasztalon. Az élet váratlanul és hirtelen véget érhet. De mivel tudtuk, hogy Laura meg fog halni, mindenkinek lehetősége volt elmondani neki, amit akart. Ami a temetést illeti, nem kell ott állnom, és elmondanom mindazt, amit bárcsak elmondtam volna neki. Mert én elmondtam neki mindent és a gyerekek is. Nyilvánvalóan jobban szeretném, ha élne és együtt lehetnénk. De úgy halt meg, hogy tudta, szeretik, és hogy végtelenül hiányozni fog nekünk. Ez egy áldás.”