… énekelte volna Szabó Benedek és a Galaxisok a március 20-án tartott koncerten, ami lényegében minden más, mostanában tartott rendezvénnyel együtt halasztásra került. Bizonytalan időre.

Nem szeretnék stresszelni vagy untatni senkit a jelen helyzet történetének akár csak vázlatos bemutatásával sem, hiszen tudjuk mind, miben élünk.A koronavírus terjedése olyan lelkiállapotokba sodorta az embereket, amely leginkább háborús időkre jellemző, politikai vezetők szerint láthatatlan ellenséggel vívunk harcot. A kötelezően vagy önkéntesen teljesített karanténban éshome office-ban túl sűrűn nyitogatjuk a híroldalakat, közben pedig hol azt érezzük, hogy fáj a torkunk, hol a semmiből ránk törő köhögési ingereinket igyekezzük visszafogni.

És szorongunk. Legrosszabb eseti szcenáriókat gyártunk fejben, holott (talán) legbelül tudjuk, érezzük, hogy ez a helyzet igazából sehol nincs ahhoz képest, ha tényleg kitörne egy háború.

Nekünk igazából csak egy feladatunk lenne: nyugton maradni, ésszel vásárolni, és félretenni kicsit a szociális interakciókat.

Mégis sokszor úgy tűnik, hogy még a magukat otthonülőnek valló emberekre ispont mosttör rá a csillapíthatatlan korzózási inger, az ész és limit nélküli felvásárlási kényszer (különös tekintettel a WC-papírra), és a„Rám ez nem veszélyes, tehát leszarom”-mentalitás.

Hiába tették a legtöbb helyen lehetővé az otthonról dolgozást, még mindig vannak, akik ennek ellenére bemennek az irodákba, mintha feltétlenül szükséges lenne, és hiába lenne most kiemelten fontos pártállástól függetlenül betartani azt, amit kérnek tőlünk a vírus terjedésének lassítása érdekében, még mindig vannak, akik azt gondolják, menő ilyenkor bandázgatva sörözni.

Mi, amillenial generáció (és jó eséllyel a szüleink) még soha sem kerültünk olyan helyzetbe, hogy TÉNYLEGES korlátok közé szoruljunk, hiszen a lehetőség mindig nyitva állt számunkra: utazhattunk, vásárolhattunk, tanulhattunk.

Lehetőségeinkhez mérten persze – de mindezt adottnak vettük.Hirtelen azonban azzal kellett szembesülnünk, hogy ez nem alapértelmezett állapot. Irrelevánsak a tavaszi fast fashion kollekciók, ha nem tudjuk hová felvenni a legújabb ruháinkat, és semmit nem érünk a mindenhová elérő légi forgalommal, ha le van zárva a reptér – az államvizsgától pedig feleslegesen parázok, ha be sem mehetek az egyetemre.

Teljesen normális, hogy mindez szorongást kelt bennünk, és hogy a legtöbben nem látjuk a helyzet „jó” oldalát, csak a bizonytalanságot, hiszen az eddig magunk körül látott világ alapjaiban rengett meg.Szorongunk, nemcsak magunk, de a szeretteink miatt is, hiszen a legtöbb családban van olyan, akinek a munkája, megélhetése, egészsége forog kockán minden egyes nap. Teljesen jogos, hogy rosszul érezzük magunkat, feszültebbek vagyunk, és hogy úgy hisszük, a világ összes kézfertőtlenítője is kevés ahhoz, hogy megvédjen minket a veszélytől.

Jogos, ha ezt ÉREZZÜK, de az már nem, hogy mérlegelés nélkül hagyjuk az érzést elhatalmasodni felettünk, nyitáskor feltépve a boltok ajtaját, majd szinte módosult tudatállapotban felborítani egymást WC-papírért és papírzsebkendőért, majd közelharcot vívni a hűtőpultnál.

Most egy kicsit figyelmen kívül hagyva, hogy honnan is indul(hatot)t ez az egész borzalom, kicsit nézzük meg, hogy áll a világ a kérdéshez, hol működnek legolajozottabban a központi vezetés által összerakott akciótervek.

A keleti országok (Kína, Japán, Dél- Korea) alapvetőenkollektivista kultúrák.Ez azt jelenti, hogy a társadalmak a kezdetek óta abban a tudatban szocializálódnak, hogy az saját érdeknél előbbre helyezik a köz érdekét; alapbeállítottság, hogy az egyének alapvetően figyelnek arra, mit tehetnek a többiekért, a közös boldogulásért. Hatalmi formától függetlenül az embereket sokkal könnyebb együttműködésre bírni ezekben az országokban, hiszen mindenekelőtt azt tartják szem előtt, hogy közösen megoldják a gondokat, hogy kiiktassák a kollektív problémát.

Nem meglepő tehát, hogy a vírussal szembeni intézkedések kihirdetésekor is együttműködtek az emberek – és hagytak egymásnak zacskós levest és mirelit pizzát.

Az összefogás bizonyos formája a magyarok között is kibontakozóban van, és ezt nagyon jó látni.

Arra biztatjuk egymást, hogy engedjük el a lakbér bizonyos részét, ha a bérlőnk éppen fizetés nélküli kényszerszabadságát tölti;

hogy hitelezzük meg a szépségápolásban dolgozók számára a törölt szolgáltatások árát, biztosítva ezzel a likviditásukat;

hogy üres Airbnb lakásokat ajánljunk fel a bajbajutottak, Budapesten rekedtek számára.

Magyar kiadók tesznek ingyenesen is elérhetővé e-könyveket,hogyaz emberek el tudják foglalni magukat, és sosem láttam még annyi ingyenes online jóga foglalkozást, mint mostanában.

Munka nélkül maradtak ajánlják fel segítségüket, ha valaki nem tudja megoldani a gyerekek felügyeletét, és rengetegen szeretnének segíteni abban, hogy az időseknek ne kelljen kimozdulni otthonról a bevásárláshoz.

Ez a helyzet egyik oldala.

A másikon viszont ott van az, hogy bár világosan arra kérnek minket minden fórumon, hogy NE készüljünk az armageddonra a spájzban, NE hordjuk haza 10 kilós pakkokban a lisztet, a mindenmentes cuccokat pedig hagyjuk ott azoknak, akiknek TÉNYLEG szükségük van ezekre, ne most kezdjünk passzióból gluténmentes diétába…

Emberek púposra pakolt bevásárlókocsikkal rongyolnak át a zebrán(igen, a kocsit is viszik magukkal – láttuk), két fős háztartásokban 30 kg hús áll a fagyasztóban és annyi tészta a szekrényben, amennyivel egy egész óvodáscsoportot lehetne etetni heteken keresztül; láthatóan beteg és hallhatóan köhögő emberek pedig büszkén jelentik ki a drogériákban sorban állva, hogy „Na látod, kisfiam, köhögsz kettőt és kiürül a bolt, így kell vásárolni!”

Elkeserítő ezt látni, pláne úgy, hogy semmi szükség nincs rá.

Minden olyan intézkedésnek, ami most korlátozásban nyilvánul meg, az az értelme, hogy LASSÍTSUK az egészségügy terhelését, mert ha egyszerre robban le sok ember, azt már szinte lehetetlen kezelni.

Ha ezt a gondolatmenetet lefordítanánk a mindennapjainkra, és mindenki csak egy kicsit megállna vásárlás közben megnyugtatni magát, akkor rájönne, hogy nem két hónapra kellene vásárolni, hanem csak két hétre (az utána vásárlóknak pedig nem kellene üres polcokkal és hiánycikkekkel szembesülnie).

Ha mindenki tiszteletben tartaná saját embertársait, és ebben az időszakban tényleg csak a legszükségesebb dolgokat intézné el, ha pedig egy KICSIT IS BETEG, nem kísértené a sorsot, és otthon maradna, sokkal könnyebben menne minden – és sokkal hamarabb hagyhatnánk magunk mögött ezt az időszakot.

Mégis túl sok az olyan hozzáállás, mint„Leszarom, én nem halok bele”, vagy„Hát Marikám, ha bele kell halni, hát belehalok, gyere, vegyünk 10 kiló farhátat”esetleg „Nekem aztán ne mondja meg az Orbán Viktor, mikor menjek ki az utcára!”

Most egy kicsit próbáljuk meg félretenni azt, ami csakis a saját boldogulásunkat szolgálja, és ahelyett, hogy kizárólag az egyéni érdekeinket vennénk figyelembe, nézzük meg a dolgokat úgy, hogy„Hogyan lehetne jó nekem is, de úgy, hogy a másikat is tiszteletben tartsam és segítsem vele?”Csak így juthatunk el addig a részig, hogy amikor lecseng a dolog, megválaszolhatjuk a kérdést:

„Mit tanultunk ebből és hogyan lehet ezt a jövőben is jól felhasználni?”

És hogy mit csináljunk a karanténban?

Íme néhány tipp Szabó Benedektől:

A képek forrása: inspiraciok.hu

szerző:Csáky Dóri

„Kösz nem, inkább itthon maradok…” – Útmutató a karanténhoz