Síugrás

Kihívás - a legtehetségesebbek kisebb ugrásokkal tették próbára bátorságukat.

A norvég Sondre Norheim forradalmasította a sízést: 1861-ben megalkotta azt a síkötést, amelyben szabadon mozoghat a cipő. A Telemark kisvárosban élő úriember mozdulatsorokat dolgozott ki, amelyekből kialakult a "telemark" stílus és kanyarodási technika, amelyeket az északi síszámokban használtak. Még csak a XIX. Század végén jártunk, de a kihívás már akkor is foglalkoztatta a sízőket.

1892-ben rendezték az első északi számokból (síugrás és sífutás) álló versenyt. Ebben az évben készült el Oslóban az első síugró "domb", amely a mai napig az évente megrendezett Holmenkollen Sífesztiválnak ad helyet. Olimpiai sportág hivatalosan 1924-ben lett a síugrás. Mint minden sportág, ez is rohamléptekkel fejlődött az évek során: olyan pontozási rendszert dolgoztak ki, amely az ugrás hosszán kívül az ugró stílusát is értékeli. A stílusok évtizedről évtizedre változtak, azzal együtt, hogy egyre inkább tapasztalhatták az ugróra ható fizikai törvényszerűségeket.Kezdetben a versenyzők malomkörzést végeztek, később a földet érésig a karjukat egyenesen előre nyújtották. Mára kialakult a V stílus, amely a lécek és a síző testének elhelyezkedéséről kapta a nevét. A korábbi technikákkal szemben ez nagyobb felhajtóerőt eredményez: mindössze 3 méterrel a lejtő felett repülnek, míg a korábbi stílus követői 6-7 méter magasságból gyönyörködhetnek a tájban.

Persze nem csak a stílus, hanem a léc is változott az évek folyamán. A modern ugrólécek hosszabbak (2.5-2.65 méter) és szélesebbek (kb. 2× olyan szélesek, mint a futólécek) lettek. A hosszabb és szélesebb sílécekkel egyre hosszabb ugrásokat hajtanak létre, mert a korszerűsítéssel nagyobb felhajtóerő keletkezett. A hagyományos olimpiai síugrósáncok 90 és 120 méteresek.

A sportág fejlődésével a versenyzők egyre nagyobb távolságra érkeztek a K ponttól, ezért újat kellett kijelölniük: ezt 140 méterben állapították meg. Így lett síugrásból sírepülés.

A sírepülő ugyanazzal a technikával (V stílus) küzdi le a távot, mint a síugró. A síugró ülőhelyzetből indul lefelé a sáncon, összekuporodnak a siklás közben a lehető legkisebb légellenállás érdekében.
A versenyzők kb. 100km/h sebességgel robbannak ki a sáncról, az elrugaszkodáskor a síelő a lécek csúcsa felé lendül: a teste is felhajtóerőt hoz létre. A sánc az elrugaszkodás helyén nem vízszintes: 11 fokos szögben lefelé mutat. Ha már eddig eljutott a versenyző már csak biztonságosan kell talajt fognia. A hagyományos telemark testhelyzetet vesz fel: az egyik láb előrébb van, mint a másik. Az elöl lévő lábfej vízszintesen áll, s a térdét behajlítja a versenyző, a másik láb sarkát megemeli és a térdét mélyen hajlítja. Minden versenyző két ugrást hajt végre.

Az ugrásokat a stílus és a megtett távolság alapján értékelik.

Galondee-ugrás: egy kevésbé szervezett extrém változata a síugrásnak. A felszerelésük hagyományos alpesi: merev síbakancs és a sarkat is rögzítő síkötés. Ezt a vállfajt többnyire természetes lejtőkön és bukkanókon hajtják végre. Nem repülnek olyan messzire, mint a síugrók, mert a rögzített sarok miatt kisebb a felhajtóerő. Már az ő számukra is rendeznek versenyeket.