Papadimitriu Athina: Pokolba a vírustagadókkal!

Kevés energikusabb, élettel telibb és optimistább művésze van az országnak, mint Papadimitriu Athina. A Jászai Mari-díjas színésznőtől épp ezért nagyon különös azt hallani, hogy élni is alig van ereje. Sok művész kollégájával együtt ő is elkapta a koronavírust, és nem úszta meg olcsón.

– Három hétre vert le a lábamról a betegség, de nem alapszinten – meséli a Bors megkeresésére Papadimitriu Athina.

– Úgy kezdődött, hogy az első öt napon harminckilenc fokos lázzal feküdtem, gyakorlatilag az ájulás hatá­rán. Sem enni, sem inni nem tudtam, a mosdóba kúszva mentem ki. A láz után maradt a végtagfájdalom és a végtelen levertség, erőtlenség. Tizenkét napon át voltam ebben az állapotban, sokszor azt sem tudtam, nappal van vagy éjszaka. A legutáltabb ellenségemnek sem kívánom az érzést, amit megéltem. A legszörnyűbb az volt, hogy úgy éreztem, nincs testem. Volt talpam, bokám és egy agyam, amivel azon gondolkodtam: hova tűnt a testem? Vajon túlélem ezt az egészet? Rettenetes volt! Kimerítő, elkeserítő, félelmetes, borzasztó. Fetrengtem a fájdalomtól.

Athinát a betegsége előtt is bosszantották a vírustagadók, a háromhetes megpróbáltatása után azonban kifejezetten dühítik. 

– Minden nagy arcú, ostoba vírustagadónak, aki azon viccel, hogy este nyolc és reggel öt között nem támad a vírus, aki nem érti, miért kell korlátozó intézkedéseket hozni, aki gúnyolódik a maszkviselőkön, üzenem, hogy kapjon az élettől csak két napot abból a pokolból, amit át­éltem. 

Ha a bőrükön éreznék, amit az érez, aki elkapta a vírust, alázattal, tisztelettel végrehajtanának mindent, amit megelőzésként ajánlanak nekik – mondja hatalmas lendülettel a színésznő, majd hozzáteszi: 

– Ez a betegség annyira rossz, hogy bármit megteszel, hogy elmúljon. És a legrosszabb benne, hogy akkor sem szabadulsz tőle, ha már vége van. Még mindig szorongok, ha megfájdul a hátam, megijedek, ha melegem van, és rettegni kezdek, ha fázom. Ez a rohadt szorongás a legszemetebb érzés.