Az utolsó levél - Fájdalmasan vallott szerelmet halála előtt Latinovits Zoltán

Több mint negyven éve nincs köztünk a színészkirály, Latinovits Zoltán. Megzabolázhatatlan, szabadlelkű ember volt, aki csak lángolva tudott szeretni és játszani is. Az előbbiről utolsó szerelmes levele, az utóbbiról az utolsó interjúja tanúskodik.

Több mint negyven éve nincs köztünk a színészkirály, Latinovits Zoltán. Megzabolázhatatlan, szabadlelkű ember volt, aki csak lángolva tudott szeretni és játszani is. Az előbbiről utolsó szerelmes levele, az utóbbiról az utolsó interjúja tanúskodik.

Megközelíthetetlennek, félelmetesnek tartották, de egy kis fruskának mégis sikerült vele interjút készítenie, sőt meg is jelentetnie akkor, amikor a színész tiltólistán volt. Neki, Baló Júliának adta élete utolsó interjúját is. Latinovits Zoltán megbízott benne.

– Kislányként, amikor első vígszínházi szerepében, a Közjáték Vichyben láttam, azonnal lenyűgözött a jelensége, a játéka. Megtudtam róla, hogy építészmérnöki diplomája van, ezért nagy nehezen valamiféle matematikai kérdést találtam ki, és megírtam neki levélben. Gondoltam, majd lenyűgözi, milyen intelligens vagyok, hatásos lesz. Nem lett, viszont küldött válaszként egy kicsi, autogramos fényképet. Kapóra jött, hogy Klári barátnőm rajongott Somogyvári Rudolfért, aki ez idő tájt Latinovits Zoltánnal együtt, a Thália Színházban játszott. Kitaláltam, hogy belopózunk a próbára, és majd beszélgethetünk a művészekkel. Suli után – iskolaköpenyben, a nagy táskánkkal – elindultunk. Ám próba helyett az igazgatóságon tartottak megbeszélést, és így az odavezető lépcsőházban várakoztunk. Vagyis, az onnan nyíló, sötét díszlettárban rejtőztünk el. Amint meghallottuk a színészek dübörgő hangját, izgatottan mozgolódni kezdtünk, és ettől az egyik díszlet­elem nagy robajjal ledőlt. Valaki be is nyitott, felkapcsolta a villanyt, de nem vett észre minket, akik lélegzetvisszafojtva lapultunk az egyik műbokorban. Mire előmerészkedtünk, a célszemélyeknek már hűlt helyük volt.

Baló Júliának adta élete utolsó interjúját

A gyerekes csíny után eltelt jó néhány év, Juli egyetemre járt, de nem tett le arról, hogy találkozik az akkor már híres-hírhedt színművésszel.

– „Tiltólistán” volt, nem írhattak róla, nem léphetett fel Budapesten. Amikor egyetemisták meghívták, egy Radnóti Miklós-est rendezésére az Egyetemi Színpadon, örömmel mondott igent, csakúgy, mint kérdésemre, hogy írhatok-e róla. Én is egyetemista voltam. Ekkor beszélgettünk először. Tiltás ide, tiltás oda, a riport, megjelent az Esti Hírlapban!

A történet itt nem ért véget. Az egyetemista és a színművész között barátság szövődött.

– Legközelebb ő keresett meg engem – folytatja Juli. – Meghallotta, amikor az egyik színész ismerősöm hívott, és elkérte tőle a számomat. Közölte vele, hogy én „regényhősnő” vagyok. A mamám szólt, hogy „Telefon!” Kérdeztem, ki az? „– Latinovits Zoltán. Beszélni szeretnék magával.

– Mikor? Most. De, most nem tudok, mert vendégem van. – Küldje el!

– Nem tehetem...”

Erre letette a telefont. Megszereztem a számát, másnap reggel felhívtam, és kérdeztem: „Mikor?”

Szenvedélyes ember volt, akit sokszor kevert bajba az őszintesége © Fortepan

Aznap délután találkoztunk a Vadrózsa étteremben és éjfélig beszélgettünk. Pontosabban: ő beszélt, én hallgattam, és időnként kérdeztem, vagy mondtam egy mondatot. Így kezdődött, és így is folytatódott hosszú, éjszakákba nyúló beszélgetésekkel. Az a bizonyos, rádióban is közzétett, híressé vált „Utolsó interjú” is így született: felhívott, hogy találkozzunk. Kérdeztem, nem zavarja, ha magnetofont is hozok, és felveszem a beszélgetést. Azonnal bele­egyezett. Az eredeti kazettán még hallatszik Bagó kutya vakkantása, a forrásban lévő teavíz. Ennek a beszélgetésnek az írott változatát is megmutattam neki – már a Völgy utcai szanató­riumban. Az utolsó tévéinterjúnk után pár hónappal.

Az 1976 nyarán öngyilkosságot elkövető színész életét felölelő interjúban szívszorító őszinteséggel beszél arról, hogy állítólagos „magányossága” nem magányt jelent, hanem a szuverenitásának őrzését. Beszél többek közt arról, hogy nehezen viseli, ha olyan em­­berek él­nek vissza a ha­talmukkal a színházban, akik nem a tehetségük, tudásuk okán jutottak oda. Hét színházból távolították el. Ennek kapcsán szóba kerül egy botrány, amely a veszprémi teátrumban esett meg, egy általa rendezett darab kapcsán. A fiatal színész, Cserhalmi György kiugrott az ablakon, megsérült, nem tudott játszani, de ő rendezőként a másik szereposztásért nem vállalt felelősséget. Ezt elmondta a nézőknek, mire egy rendőrezredes és egy őrnagy kicipelte a színpadról, mert az igazgatónak nem tetszett a beszéde. Cserhalmit röntgenre vitték Sümegre, ő pedig le­kötözve zárt osztályra került. Arra a kérdésre, hogy milyen ember volt Latinovits, Júlia nem tud egy szóval válaszolni.

A színészóriás haláláig szerelmes volt Ruttkaiba © MTI

– Őszinte, izgalmas, kedves, figyelmes, érdeklődő, érzékeny, megbízható, előzékeny, megható, intelligens, lovagias, komoly, igaz lelkű, okos, eredeti, hiteles, generációk szívébe, elméjébe költöző, rendkívüli tehetségű embernek ismertem meg – sorolja. – Őrzöm a karácsonyi levelét, amit a sűrű hóesésben személyesen hozott el, és helyezett a postaládánkba.

Sírig imádta Ruttkai Évát

Szenvedélyes szerelem fűzte össze Ruttkai Évát és Latinovits Zoltánt. A fiatal debreceni színész elsöprő erejű érzelmeivel hódította meg a már befutott, budapesti színésznőt, aki miatta elvált férjétől, Gábor Miklóstól. Kapcsolatuk sok magasságot és mélységet megjárt, de a kötelék eltéphetetlen maradt. Ennek megindító dokumentuma Latinovits szerelmes levele, amelyet halála előtt egy évvel, 1975 júliusában írt. Ruttkai Éva ekkor Amerikában volt, hiánya szinte fizikai fájdalmat okozott a színésznek. A levél Nyári Krisztián Írjál és szeressél című kötetében látott napvilágot.

Ruttkai a férjét is elhagyta Latinovits miatt © Fortepan

„Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet már másolni a voltot, mert már mások vagyunk.

Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. Levedlettünk régi magunk kétszer.

Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.

(…)

Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.

Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.”

Diós és mákos bejgli, úgy, ahogy a nagyi készíti

@borsonline

Elindult a Bors #dellatanc kihívása 💃 Töltsd fel a saját #dellatanc videódat a borsonline.hu-ra és nyerj Samsung fülhallgatót! #bors #reklam #nekedbe

♬ eredeti hang - Bors