Folyamatos fájdalom kínozza a műtét óta Rózsa Györgyöt

Rózsa György július 8-án Budapesten, a rákospalotai temető előtt megbotlott, elesett és eltörte a csípőcsontját, azonnal műteni kellett. Azóta is az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetben fekszik, amit augusztus végéig nem hagyhat el.

– Hosszú időt vesz igénybe a gyógyulás, nem egyik napról a másikra fogok lábra állni. Ma visznek vissza a baleseti intézetbe varratszedésre, utána még jó pár hétig eltart a rehabilitáció. Úgy számolom, hogy augusztus vége felé bocsátanak majd haza a kórházból. Egy teljesen másfajta életmód vár rám, jó darabig csak járókerettel tudok majd közlekedni – kezdte a Borsnak Rózsa György. Folyamatosan vannak fájdalmaim, főleg a gyógytorna alatt. Egyre nehezebb feladatokat kell végeznem. Járókerettel már meg tudok tenni húsz métert is. Utána le kell ülnöm, mert nagyon elfáradok. Dévényi Tibi barátomnak harminc évvel ezelőtt volt egy hasonló műtétje, ő azt mondja, az időváltozásokat most már örökké meg fogom érezni. És egyáltalán nem biztos, hogy úgy tudok majd járni, mint régen – mondta.

A legendás tévés ideje nagy részét a kórtermében tölti, és igyekszik mindig elfoglaltságot találni magának.

– Nagyon lassan telnek a napok. Nem szabad folyamatosan feküdnöm, mert tüdőgyulladást kaphatok, és nagyon legyengülhet a szervezetem. Sokat olvasok, és a rengeteg barátnak, kollégának, ismerősnek köszönhetően szinte mindig van egy telefonhívás, egy üzenet, amire reagálhatok. Nagyon jó érzéssel tölt el a felém áradó rengeteg szeretet. Most nincs más dolgom, minthogy a gyógyulásra koncentráljak. Nagyon szorgalmas vagyok, próbálom a fájdalmat elviselni, de félek, hogy már nem leszek a régi. Igyekszem nem elhagyni magam, és küzdök magamért – fűzte hozzá.

A műsorvezető tavaly szeptemberben lett nagypapa, eddig a koronavírus miatt nem látogathatta sűrűn unokáját, most pedig a kórházi kezelés választja el tőle.

Az egyik legnagyobb bánatom, hogy jó ideig nem találkozhatom Ádámmal. Csilla lányom azonban gondoskodik róla, ha személyesen nem is láthatom, videóhíváson és fotókon keresztül figyelemmel kísérhetem a fejlődését. Néha odatartja a telefont a füléhez, beszélek hozzá és nevet. A másik szomorúságom, mivel nem bírok ülni, és hiába a rengeteg felszabadult idő, nem tudom folytatni az új könyvem írását.