Újabb öt évig Nemcsák Károly igazgathatja a József Attila Színházat. A 63 éves művész már tíz éve irányítja a teátrumot, ami mögött rengeteg munka és idegeskedés áll.
Forrás: MTI
Gratulálunk az igazgatói megbízatásához! Ezek szerint jó „kapitánya” a társulatnak?
Csak remélni tudom. Az biztos, hogy én minden tőlem telhetőt megteszek a színházamért, egyet azonban nem szabad feledni: nem épp egy szanatórium az igazgatói pozíció. Nap mint nap rengeteg feszültség, gond megoldandó feladat akad, ami rendkívül megterhelő feladat. Az ősz hajszálaim egyre csak sokasodnak, a vérnyomásom napról napra magasabb és a cukrommal is akadnak problémák. Nem tagadom, az elmúlt tíz év alatt nagyon „elhasználódtam”, s gyanítom, a következő öt sem lesz sétagalopp, viszont az elvitathatatlan, hogy minden percéért megéri.
Öt év múlva már a 68. éves lesz. Hogyan látja magát annyi idősen?
Olyan színművészként, aki remélhetőleg már ki tudja élvezni a nyugdíjaséveit. A pihenésből ugyanis eddig nem sok jutott, persze egyáltalán nem bánom, csak akkoriban már nyugodtabb életet szeretnék élni. A színjátszást természetesen öt év múlva sem szeretném abbahagyni, a József Attila Színház igazgatását azonban már átadnám a fiatalabb generációnak. Azt vallom, tudni kell visszavonulót fújni, és 68 éves koromra ez éppen időszerű lesz.
Számtalan színházban megfordult már az elmúlt negyven évben. Mi az, ami ennyi idő múltán sem változott?
Az, hogy mindig pontos vagyok. (Nevet) A vidéki teátrumokban ugyanis hozzászoktam, hogy mindenki időben érkezik, így én sem engedtem meg magamnak, hogy akár egy percet is késsek. Ma már szó szerint fizikai fájdalmaim vannak, ha hatig nem érek be a színházba. Ideges és dekoncentrált leszek, ami testileg és lelkileg is megviseli az embert. Szeretek időben érkezni, és ráhangolódni az előadásra.
És hazafelé is ennyire igyekszik?
Ma már igen. Régebben még sok időt töltöttem az előadások után a büfében, jó volt beszélgetni, kiengedni egy kicsit a gőzt, de hatvanon túl már inkább a kedvesem felé veszem az irányt. Noha arra mindig is figyeltem, hogy ne vigyem haza a munkát, valamint hogy a hivatásomat és a magánéletemet függetlenítsem egymástól. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy szót sem említek otthon a színházról, csak szeretek merengeni, magamban lenni. Nem könnyű felocsúdni az előadások hatása alól, hisz minden alkalommal az idegrendszeremmel játszom, éppen ezért otthon igyekszem már csak a pihenéssel foglalkozni, lazítani, hogy aztán újult erővel vethessem bele magam a munkába.
