Kovács Kati: Orvosi tanácsra kezdtem el húst enni

Harmadik alkalommal lépnek fel a nagy generáció tagjai az Ifjúsági Park színpadán, hogy megidézzék azt az ikonikus helyet, ami 1961-ben zenés-táncos szórakozóhelynek indult, majd a rockzene fellegvára lett 1984-ig.

– Nekünk ez nem retró, ne­künk ez az életünk – mondta Kovács Kati a Borsnak. – Ami minket itt tartott, az a slágerek. Néha mellbe vág az idő, ez az elmúlt ötven év. Nekem a gyerekkoromat jelenti az Ifipark. Megtiszteltetés volt itt fellépni, és ma is az.

Amikor Kati először járt itt, rácsodálkozott, hogy ez volt az a híres Ifipark?

– Megdöbbentem, hogy átalakult, mit lehetett kihozni belőle. Amikor Egerből feljöttem, építőipari technikumba jelentkeztem itt, Pesten. Az érdeklődésem az épületek, a szobrok iránt az­óta megmaradt. Néha megállok szobrok mellett, mondjuk Puskás Öcsiénél, és megsimogatom, ami­kor senki sem látja. Kati nem az a típus, aki könnyes szemmel sírja vissza a régi időket.

– Egyáltalán nem vagyok nosz­talgikus alkat, sőt. A múlt nem érdekel, a múlt én vagyok maga. Szórakoztatnak a gyerekek, érdeklődéssel nézem a te­hetségkutató versenyeket. Csak azokat az énekeseket nem tu­dom megszeretni, akikben nem érzek kellő energiát. Zsűritag nem lennék, nem vagyok kritizáló alkat. Úgy fogadok el mindenkit, ahogy van. Az más dolog, hogy kit jegyzek meg. Zsűriztem egyszer macskaszépségversenyen, és végigsírtam. Az ezért szép, az azért szép, nem tudtam választani.

Az énekesnő láthatóan jól van, nem fog rajta az idő. Talán a tenisz miatt, amiről sosem mond le.

– Húsz évig vegetáriánus voltam, aztán egy gyerekorvos, egy gégész, amikor berekedtem, azt mondta, hogy bővítenem kell az étrendemet. Az, hogy nem eszem állati fehérjét, tejet, sajtot, nem vezet jó útra. De most is nagyon kevés húst eszem. Inkább kenyeret, kenyeret, kenyeret – neveti el magát. – Tanítom énekelni a gyerekeket a családban. Kovács Kati unokahúgomnak van két fia, a húgomnak is vannak unokái, velük szoktam énekelni.

Bár segíthette volna őket, hiszen mind jól énekelnek, egyikük sem követi a pályán.

– Megpróbáltam őket rábeszélni, de mind azt válaszolták: nem szeretjük ezt az állandó bizonytalanságot, hogy hol alszol, hol eszel. Azt szeretem, ha elvégzem a munkámat, este otthon lehetek a családommal, és tudom, hogy hol alszom. Én meg azt imádom, hogy minden változik. Ha egy órát kell ülni valahol, már mocorgok. Ilyen voltam mindig. Hallom a ritmust, az kényszerít rá, hogy menjek. Van egy unokaöcsém, Klinkó Krisztián, ô is zenél, de közben ő találta ki a vakoknak azt a kesztyűt, amivel nyomtatott szöveget is tudnak olvasni. Műszaki egyetemet végzet. Mindinkább mű­szakiak, de kötôdnek valamennyire a ze­néhez is. Legalább annyira, hogy azt mondják, Kati, ma nagyon jól énekeltél. Kritikusak, látszik, hogy zenészek közt nőttek fel. Az unokahúgom tizenhét éves volt, amikor az Uránia moziban énekelt, a V’Motorock kísérte. Utána azt mondta, ez volt éle­tem utolsó fellépése, nem akarok többet színpadra állni. Elvégezte a TF-et, gyerekeket tanít. Azt mondták, az enyém túl nehéz pálya.