Andorai Péter: A „Trabantomra” támaszkodom

Annak idején szinte nem készült olyan mozifilm, amelyben ne kapott volna szerepet Andorai Péter. Roncsfilm, Hanussen, Riedl ezredes, Csinibaba vagy éppen a Mephisto, amelyekben feledhetetlen alakítást nyújtott. Aztán, mondhatni, varázsütésre eltűnt a filmekből, nem láthattuk a színházban sem. A napokban viszont Életműdíjat kapott a Filmakadémiától.

– Úgy tudom, első alkalommal ítélték oda ezt a díjat, amire igen büszke vagyok, hiszen a szakma ítélte meg – mondta a Jászai Mari-díjas művész. – Ha­talmas elismerés, de úgy érzem, rajtam kívül még sokan megérdemelték volna a kollégák közül. Hogy csak néhány nevet említsek: Kállai Ferenc, Pécsi Sándor vagy éppen Garas Dezső.

Andorai Péter nagyon készült a díjátadóra, ám régen szerzett nyavalyája alaposan megnehezíti mindennapjait, bizony, segítség nélkül nem igazán tud kimozdulni hazulról.

– A fene gondolta huszonévesen, hogy egy felfázás miatt egész életemben kínlódni fogok. Alaposan megvisel az állandó fájdalom, amit a gerincem melletti „beteg” izmaim okoznak. A legjobb gyógyszer persze a munka volt, a színpadon és a forgatások alatt nem jutott időm a nyűgjeimmel foglalkozni. De most sem izgat különösebben, a fiamra és a „Trabantomra”, a járókeretre támaszkodva megyek mindenhová.

A művész napjait kitölti a re­habilitáció, a gyógytorna. 

– Az orvos azt mondta, adjak hálát az Istennek, hogy a sok évvel ezelőtti hideg fürdő csak ennyi bajt okozott, mint mondta, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Remélem, állhatok még a kamerák elé, mert a film nagyon hiányzik. Ugyanakkor a színház, a napi elfoglaltság már különösebben nem vonz. Inkább az unokámmal, Lédával szeretnék játszani, alig várom, hogy beszélni kezdjen, én pedig mesélhessek neki, akár egész nap.