Ernyey Béla: Öt napig voltam összezárva Marlene Dietrichh­el - interjú

Negyvenhat év után milyen érzés hazai közönség előtt játszani? 

Furcsa. Mert bár igaz, hogy évtizedek óta vártam erre a pillanatra, ez mégsem nevezhető igazi visszatérésnek. Már csak azért sem, mert nem magyar nyelven játszottuk a darabot. 

Februárban mutatták be a Müpában a Mosoly országát, amelyben osztrák grófot alakít. Mesélne róla? 

Sohasem játszottam operettet, ezért úgy is tekinthetjük ezt, mint egy kirándulást az ismeretlenbe. Számomra az volt a legizgalmasabb, hogy a kínai karaktereket valódi kínaiak játszották, kiváló németnyelv-tudással. Karakterem, Lichtenfels gróf régi katonacsalád sarja, ennek megfelelően „pattogós” a stílusa, amit azért szerettem játszani, mert egész életemben karakterszínésznek, és nem hősszerelmesnek tartottam magam. 

Főiskola után a Vígszínházba szerződtették, ahol olyan fantasztikus előadásokban játszott, mint a Ruttkai–Latinovits-féle Rómeó és Júlia, a Játék a kastélyban. Milyen volt a legendás színészekkel dolgozni? 

Nem voltam könnyű helyzetben. Nemcsak azért, mert harmadéves főiskolásként ez volt életem első színházi szerepe, hanem mert a két főszereplő között állandóan sistergett a levegő. Pozíció- és szerelemféltés egyszerre volt jellemző rájuk, és bármennyire nagy színészek voltak, ez néha kihatott az előadások hangulatára. Olyannyira, hogy az egyik este Latinovits, egy újabb veszekedésük után a kriptajelenetben a lépcsőn nem „levívva” ölte meg Párist, akit játszottam, hanem háromméteres magasság­-ból egyszerűen a mélybe lökve. A hátamra estem, és éreztem, hogy nem kapok le­vegőt. Shakespeare talán csóválta volna a fejét a dramaturgiai csavar láttán, de szerencsére egy karcolás nélkül éltem túl a balesetet. Latinovits távozása után még sokszor játszottam Éva fiatal szeretőit. 

A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabban a Valaki mondja meg című dalt énekelte. Mit jelentett ez akkor? 

Nekem, aki Londonban addigra már több amerikai és angol musicalt láttam, valószínűleg nem annyit, mint a kor színházilag is elzárt közönségének. De tagadhatatlanul valami olyan született a Vígszínházban, ami túl Déry első olvasásra kusza szövegkönyvén, magával ragadta a fiatalokat, és közelebb hozta a magyar popzene elitjét a színházi világhoz. A valódi siker azonban az Adamis, Presser szerzőpár zseniális munkájának volt köszönhető. A rajongók pillanatok alatt elkapkodták a lemezeket, és bárhová mentem, mindenütt ezt a dalt kérték tőlem. 

Volt, hogy fejébe szállt a siker? 

Soha nem voltam magamtól eltelt, gőgös színész. Már csak azért sem, mert nem színésznek, hanem hajóépítő mérnöknek készültem, de közbeszólt a kor politikája – amit ma már egyáltalán nem bánok. 

Csaknem fél évszázada nem játszott hazai színpadon. 

Sokáig megkeresni sem mertek a hazai színházak. Gázsi, időbeosztás, egyeztetés vagy ki tudja még, milyen ostoba tévhitek miatt. Amikor pedig megint „divatba jöttem”, olyan szerepeket ajánlottak fel, amelyeket már ezerszer játszottak Magyarországon, én pedig mindig valami újra vágyom a színpadon.

Hogyan sikerült nemzetközi sikert elérni? 

Három dolog volt elengedhetetlen: a családi háttér, a vakmerőség és az istenhit. Ezek segítettek minden helyzetben. A szakmában pedig az alázat, ami nélkül nincs valódi siker. És miután nem lehettem próféta a saját hazámban, megpróbáltam két másik országban azzá válni: Ausztriában és Németországban. Úgy tűnik, sikerült. 

Tudatosan építette a karrierjét, vagy jókor volt jó helyen? 

Mindig tudatosan éltem, de úgy érzem, hogy a jó időben, jó helyen élmény valahogy kimaradt az itthoni életemből. Gondolkodó, több nyelven beszélő úri fiúként csak szálka voltam a régi rendszer szemében. Megtűrtek, engedtek dolgozni, de soha nem kaptam semmilyen hivatalos elismerést. Csak a közönségét – azt viszont bőségesen. 

Pályafutásának melyik időszakára emlékszik vissza a legszívesebben? 

Három élményem ma is meghatározó: Várkonyi Zoltán keze alatt formálódni a Vígszínházban. Az első bécsi bemutatómon az azelőtt sohasem tapasztalt, tomboló siker. És az a párizsi forgatás, amikor a világhírű díva, Marlene Diet­rich karrierjének utolsó filmpartnere lehettem. 

Ez filmtörténeti csoda.

Igen, ez színészéletem talán legnagyobb csodája. Ennyi, és ilyen kaliberű világ­sztárt még a vásznon is ritkán lát együtt az ember, nemhogy együtt dolgozhasson velük. Furcsa talán, amit most mondani fogok, de ezek az állócsillagok – David Bowie, de még a rendező, David Hemmings is – gyermeki izgalommal várták a nagy találkozást a dívával, akinek érthetetlen módon valamennyien földöntúli erőt és felsőbbrendűséget tulajdonítottunk. Dietrich egy régebbi sérelme miatt nem akart többet német földre lépni, így a produkciónak díszlettel együtt át kellett települni Berlinből Párizsba. Ott óriási meglepetés várt ránk, ugyanis a mindenki által ismert excentrikus világ­sztár helyett egy idős, szinte félénk hölgy jelent meg a stú­dióban, aki nehezen járt, és láthatóan ezerszer idegesebb volt nálunk. Olyannyira, hogy hatalmas fénytakarókra íratta fel a nem túl sok szövegét, és ezeket fürkészte az első forgatási napon egész délelőtt. Ez a felismerés, a félelemből és a bizonytalanságból fakadó közös érzés aztán egy pillanat alatt felszabadított minket, színészt, operatőrt, de még a francia stúdiómunkásokat is, és elkezdődött a világ egyik legfurcsább forgatása: mindannyian drukkolni kezdtünk a filmtörténelem leghíresebb sztárjának, hogy el tudja olvasni a szövegét, és el tudja énekelni a híres dalt, ami a film címét is adta. Mindezt angolul, egy pá­rizsi filmgyárban, szigorú amerikai szerződéskörnyezetben. 

Dietrich tudta, hogy ön magyar? 

Amikor a jelenetet felvettük, Bowie már rég Japánban turnézott. Így csak Dietrich és én voltunk összezárva az eredetileg háromra tervezett, de öt napig tartó jelenetben a Gaumont stúdió legnagyobb műtermében. Naponta többször is elhangzott a nevem a rendezőasszisztens szájából: Béla majd feláll, és odamegy önhöz, Béla átadja a poharat, Béla majd segít felvenni valamit a tálcáról. A harmadik napon, amikor szerződésünk szerint még mindig nem lehetett Miss Dietrichnek semmit mondani vagy kérdezni tőle, váratlanul a következő mondat hangzott el a szájából: Maga magyar? Azt hittem, rosszul hallok, de muszáj volt az angolul feltett kérdésre angolul válaszolni: Igen, Miss Dietrich, magyar vagyok. És hol él? Bécsben, asszonyom. Akkor van fogalma arról, hogy milyen baromi nehéz idegen nyelven karriert csinálni – harsogta hirtelen németül az eddig visszafogott legenda, ezzel egy pillanat alatt megtörve a jeget, és eloszlatva a fe­szültséget. 

Van olyan szerepálma, ami nem valósult meg? 

Igen, volt és van is. Magyar filmekben szeretnék játszani, de nem vagyok benne a „csapatban”… No, meg egyszer jó lenne egy kacsasült mellé olyan narancslekvárt főzni, amelynek nem lesz kesernyés mellékíze. (Nevet)