Voith Ági: Sosem éreztem a csúcson magam!

Jövő év februárjában mutatják be a Spirit Színázban az Örökké… szabadon című kétszemélyes darabot, amelyben egy betegséggel küzdő édesanyát alakít. Hogy fogadta a felkérést? 

A Spirit Színház egy családias, tündéri kis teátrum, aminek színpadán játszani igazi jutalom, így nagyon örültem annak, amikor a direktor, Perjés János megkeresett ezzel a szereppel. Természetesen nagy megtiszteltetésnek vettem a felkérést, noha az Örökké… szabadon című darab helyett végül másban leszek látható. De az még meglepetés!

Hogy hogy nem láthatjuk Grace szerepében? 

Mert az elmúlt időben rengeteg kollégámat veszítettem el abban a szörnyű betegségben, amellyel a főszereplőnek, Gracenek is meg kell küzdenie. 

Most éppen milyen darabokban játszik? 

A Bernarda Alba házában, a Tóth Ilonkában, A gömbfejűek és a csúcsfejűekben, és az Apácákban is kaptam szerepet, de nem mondom, hogy a színház mellett nem hiányzik a filmezés. Abból úgy érzem, kicsit kiestem… Tévéjátékban is szívesen szerepelnék.

Mikor érezte, hogy a csúcson van?

Sohasem éreztem! De a közönség szeretetét, érdeklődését és elismerését annál inkább. Roppant jó érzés úgy végigdolgozni több évtizedet, hogy az embert megbecsülik. Noha azt sem szeretném eltagadni, volt idő, amikor nem úgy, és nem annyi felkérést kaptam, mint szerettem volna. Egészen pontosan hat évig, de ez már a múlté!

Most azonban úgy tűnik, épp elég elfoglaltsága akad.

Igen, több darabban is játszom, de azért bírnék én többet is dolgozni. (nevet) Legnagyobb bánatomra ugyanis nagyon ritkán, havonta, vagy éppen két- havonta egyszer mutatjuk be a darabokat, ami egy színész számára kész kínzás. Régebben hetente többször is színpadra vittünk egy-egy játékot, aztán ha nem működött, maximum levették a műsorról. Így most már azt is nehéz megállapítani, melyik a siker és melyik a bukás.

Arról nem beszélve, ma már a fizetés sem a régi. Persze nem panaszkodom, de Karády Katalin ideje, amikor anno 3000 pengőt kapott egy fellépés után, már elmúlt. A színészet akkor a harmadik legjobban kereső szakma volt. Most cirka a háromezredikek, ha vagyunk. Nem csoda, hogy ennyi tragédia történt az utóbbi években.

Kinek az elvesztése fájt a legjobban?

Mindig nehéz elbúcsúzni egy kollégától, baráttól, de Tahi Tóth László halála a mai napig felfoghatatlan számomra. Ahogyan Székhelyi Józsefé, Spindler Béláé, és Ádám Tamásé is.

Ilyenkor ön is számot vet az elmúlással? 

Hogyne. Már azt is kitaláltam, hogy milyen nyughelyet szeretnék magamnak. (nevet) Voltam egyszer Észtországban, ahol egy erdőből állt a temető, és valami elképesztően megható volt, ahogy az élet körforgását leképezték. Egyébként a reinkarnáció is nagyon érdekel. Az, hogy miért születtem a földre, milyen feladatom, karmám van, mit érzékelünk, látunk a halálunk pillanatában. Egyáltalán tudjuk-e, hogy meghaltunk. Na és az vajon előre meg van írva? Vagy minden történés csupán a véletlen műve? 

Én inkább a sorsszerűségben hiszek. 

Igen, én is azt gondolom, hogy nincsenek véletlenek. Úgyhogy akárhonnan is nézzük, mindenkinek meg vannak számlálva a napjai, kinek kevesebb, kinek több van hátra; de egy biztos: nem akarom tudni, hogy mikor ér utol a végzetem.

Inkább élvezem az életet, ameddig lehet, és amikor eljön az idő, büszkén és boldogan búcsúzom! Mellesleg az örmény nagymamám 99 évig élt. Ezt csak úgy zárójelben mondom...