Forrás: BORS
Ahogy a hangszálainak megóvására, úgy a külső megjelenésére is külön figyelmet szentel Emilió. Talán túlzottan is. Képes órákat álldogálni a gardrób előtt, és azon morfondírozni, hogy melyik cipőhöz melyik nadrágot válassza.
– Emil mindig szereti magát egy kicsit megjátszani, többet mutatni, mint ami valójában. De hogy miért? – mérgelődik a felesége, Tina.
– Itthon elvan melegítőnadrágban, de ha Gyálról átugrik Kispestre, órákat agyal azon, hogy mit vegyen fel. Az egyszerű farmer meg pulóver nem jó neki! Én sem öltözöm ki, ha elmegyek a henteshez – fakadt ki Tina. Emilio csak mosolyog, és kerít egy tükröt, hogy ellenőrizze sukárságát.
– Mindig raj voltam. Csak rám kell nézni: délolasz pacek, zselézett haj, napszemüveg. Ez én vagyok. Én vagyok Olaszország – foglalta dióhéjba ars poeticáját az énekes haját simítgatva.
– Elmondtam neki nyolc éve is, hogy ő sehol nem olasz, csak egyszerű nyolcadik kerületi cigány gyerek. Bármennyire is szeretne olasz lenni, nem fog összejönni neki – vette vissza a szót Tina.
– Ha a hajának az utolsó hajszála nem úgy áll, ahogy kellene, akkor Emilnek vége, lelkibeteg lesz. De még éjszakára, alváshoz is lezselézi a haját. Bármilyen napszak van, neki az atombiztosan áll – magyarázta Tina.
