Cseke Katinka: az életemért küzdöttem!

Miért vállalta el, hogy szerepel az Ázsia Expresszben?

Mert egy nagy kalandor vagyok. Kalandor, aki soha nem a könnyebb utat választja, se családban, se munkában. Anyukám festőművész, gyerekkoromban nyaranta két-három hónapot töltöttünk Horvátországban. Festett, eladta a képet, és bejártuk egész Európát. A lelkem nyughatatlan, mindig mennék és mennék. De legyünk őszinték, nem tudtam, hogy mire vállalkozom.

Komolyan?

Azt mondták, ez nagy kirándulás lesz, négy országon át, ha minden jól megy. Amolyan ázsiai El Camino. Vicces lesz. Vicces lett. A nézőknek. Mi aztán rájöttünk, hogy ez egy túlélőshow. Mert az. Borzasztóan kemény, fárasztó, átlag negyvenhat fokban, százszázalékos páratartalomban menni. Képzelhetik, tíz-húsz kiló túlsúllyal, a tíz-tizenöt kilós hátizsákkal, amikor megérkeztünk a negyvenkét fokos Vietnamba. Mi, Zitával két kis bicebóca cukorfalat voltunk, szemben a sportos Berkivel, a Viszkissel, Kulcsár Edináékkal és a többiekkel. Szerintem lekötjük majd a nézőket.

Bicebócák?

Negyvenhat évesen én duci vagyok, Zitának egy balesetben megsérült a keze. Nagy hátizsákot cipelünk, a gyilkos meleg… Izgalmas, ha valakiről azt gondolod, hogy nem tudja megcsinálni. Mintha elindulnék egy futóversenyen egy tizennyolc éves nigériai lánnyal száz méteren. Miután Panna lányom meglátta a párom, Zitát és a versenytársainkat a reptéren, így búcsúzott: anya, nagyon szeretlek, nagyon büszke vagyok rád, akkor jövő héten találkozunk. Ez nem bántás volt, hanem a realitás.

Tudom, még nem beszélhet róla, de úgy nagyjából igaza lett a gyereknek?

A Nagy Duettben is ugyanezt mondta, amikor látta, hogy ott van Bangó Margit Lakatos Márkkal, Király Linda Szabó Győzővel, aztán tessék, mi nyertünk Kökény Attilával. Panna akkor óriásit tévedett. De arról még tényleg nem beszélhetek, hogy itt mi lett velünk. November 7-től ki­derül.

Meséljen Pannáról!

Lélegzetelállítóan gyönyörű, tizenhat éves. A Táncművészeti Szakgimnáziumba jár, Sárközi Gyula iskolájába. Valószínűleg táncművész lesz, nem színésznő. Mesélnék többet is róla, de nem engedi.

Az édesapja hogyan lelkesítette indulás előtt?

Röhögve mondta: Kati, ha most nem fogysz le, akkor soha! Ő tudta, hogy kemény menet lesz, és hogy hogyan viszonyulok az ázsiai ételekhez. Nem szeretem. Tizenkét kilót fogytam, amiből csak három jött vissza.

Mit evett?

Amit a családoknál kaptunk, ahová bekéredzkedtünk. De amikor nekik se nagyon volt mit! Volt hogy két, két és fél napig nem ettünk semmit Zitával. Olyan csokielvonási tüneteim voltak, hogy azt hittem, megbolondulok.

Kínos tünetekkel járó gyomorrontásuk nem lett?

Semmi. El sem hiszem. Szerintem másnak sem, pedig nagyon koszos helyeken jártunk.

Nem lett szerelmes kalandozás közben?

Nem, az életemért küzdöttem. Próbáltam eljutni Á-ból B-be. A mûsorból majd kiderül, hogy ez tényleg nem egy luxusút. Miután kikapcsolták a kamerákat, nem költöztünk át egy szállodába, a helyieknél aludtunk, ahogy tudtunk.

Ebben a társa Pallavicini Zita őrgrófnő volt. Találkozott már hasonló rangú illetővel?

Soha életemben nem találkoztam kékvérűvel, vagy nem tudtam róla, hogy az. De ugyanolyan ember ő is, mint a többi. Mint mondjuk a történelemprofesszor barátnőm. De Zita beszél hat nyelven, ami nagy segítség volt. Kiegészítettük egymást.

Nagyon különbözőek, hogy jöttek ki egymással?

Lesz minden. Biztos, hogy idegesítettük egymást, biztos, hogy megszerettük egymást. Két teljesen idegen ember találkozott, ilyen páros nem volt több. Talán ezért is leszünk izgalmasak. Azt nem tudom, hogy vajon Berki és a Viszkis találkozott-e az út előtt.

Visszatérve: van most férfi az életében?

Nincs. Hála a jóistennek, nyugalom van most az életemben.

És ezt jól viseli?

Kellenek a nyugalmas időszakok, hogy utána felbolyduljon minden, de most jó így.

Most már tudja, hogy mit jelentett az Ázsia Expressz. Ezzel a tudással is elmenne?

Most rögtön, már pakolnék is. Életem legnagyobb kalandja volt a gyerekszülés mellett. Olyanokat tudtam meg magamról, amiket különben soha. Olyan vagyok, mint Petőfi, nem akarok ágyban, párnák közt halni meg. Gázsi nélkül is mennék.

De miért?

Van egy pont, amikor valami átfordul benned. Az életedet kockáztatod, elkap a gépszíj, és érzed, hogy élsz. Valahogy úgy van, hogy az agyunk öt-tíz százalékát használjuk csak, az életünknek a két százalékát. Dolgozol, eszel, alszol. Megértettem, mit jelent az, hogy kitágul a világ, hogy elmúlik a fájdalom, hogy felülemelkedsz mindenen, és elkezdesz élni. Ez csak nagyon keveseknek adatik meg. Pedig kellenek a kalandok, élmények, drámák, nevetések. Nem élünk.

Igaza lehet.

Mikor volt lehetőséged kipróbálni, hogy mit bírsz? Hogy például mit teszel, ha kidobnak Hanoiban egy négysávos autópálya szélén, hogy juss el ötszáz kilométerre? Ha kutyapisiben, csirkék közt kell aludnod egy rongyszőnyegen, és közben még feladatokat is meg kell oldanod? Észre se vettem, és negyvenhat éves lettem. Kalandor természetű csaj vagyok, de még soha nem volt ilyen lehetőségem. Olyan, hogy érzed, elérted a határt, aztán kiderül, még tízzel feljebb tudsz menni. Kezdjenek el élni!