Milliókkal tartoznak a celebek Náraynak

Amikor jöttek az ünnepek, egyre több menedzser, stylist kérdezte a jónevű divattervezőt: ad kölcsönruhát a sztárjának? Náray a közösségi oldalán válaszolt: „Hát nem!”

– Naná, hogy egy csomóan megsértődtek! De lesz*rom! Ilyen egyszerű a világ. Szerényebben kell viselkedni, felvágni csúnya dolog – fejtette ki a Borsnak Náray. – Olyannal, ami sosem volt az enyém, egyenesen visszataszító. Sosem hordanék kölcsönruhát. Ha nem telik rá, akkor minek? Ha telik rá, akkor minek? – szögezi le Náray. – Tisztázzunk valamit. Egy: amikor divatfotózás, film-, show-forgatás van, akkor felkérnek egy tervezőt, stylistot, hogy az ott szereplő művészeket dizájnolja. Ilyenkor vagy gyártanak vagy kölcsönöznek nekik ruhát. Kettő: amikor az ismert emberek gálákra, rendezvényekre mennek, olyankor telefonál a menedzser, a stylist, hogy Gizike elmenne, felvehetne-e egy estélyit a szalonból? Vagy a sztár telefonál, hogy jaj, nem tudok mit felvenni, nem ugorhatnék be? Az első esetben kifizetnek, a másodikban a tervező maga dönti el, hogy milyen sztárra van szüksége, hogy képviselje a márkáját. Attól senki sem lesz nagyképű, hogy szelektál. Én is adok ruhát, de örökbe, nem kölcsönbe. Nekem nem fér bele, hogy miután XY viselte, eladjam. Se használt ruhabolt, se kölcsönző nem vagyok. Drága anyagokkal, jól fizetett szakemberekkel dolgozom, én ezt nem engedhetem meg magamnak. Nem kell ezen megsértődni, sok tervező van, lehet onnan kérni!

Hogy kinek ad ingyenruhát Náray? Például Ördög Nórának. Felejthetetlen az a meseszép, hatalmas, rózsás estélyi, amelyben néhány éve a Story-gálán megjelent az akkor várandós műsorvezető.

– Nóra hitelesen képviselte a Náray márka presztízsét. Ő kapott tőlem ruhát. Hozzáteszem, többször vásárolt is nálunk.

Sokan kérdezték a tervezőtől, hogy akkor ez miért működik Amerikában, Hollywoodban?

– Milyen közös dolgok vannak Hollywood és Budapest között? Hány A-listás sztár van Magyarországon? Nálunk senki sem azért vesz ruhát, mert látta valamelyik hírességen. Sőt a vevőim kifejezetten nem akarnak olyat, amely megjárta a hadak útját. Réges-régen volt divat hasonlítani valakire. Kint a sztárok fotói bekerülnek a magazinokba, és leírják, hogy ki a tervező. Nálunk ebben is a magyar irigység működik, nem írom le, nem csinálok neki reklámot. Túl vagyok a  karon ülő koron, magam szeretném eldönteni, hogy milyen focipályán játszom. Olyanon nem, ami az ellenfél felé lejt! Előbb-utóbb a többi tervező is rájön, hogy nem éri meg szétosztani a ruháit, mert azt nem lehet pénzre váltani.

De nemcsak a celebritásokkal van baj, hanem a dúsgazdagokkal is. Ők sem akarnak fizetni a ruhákért.

– Olyan is van, de hány! A leggazdagabbak közül. Eszébe se jut fizetni. Többmilliós kintlevőségünk van. Előleget egy sem fizet, két-háromszor átalakíttatja, aztán amikor elviszi, azt mondja, majd a sofőrrel küldi a pénzt. Gazsulálnunk kell, pedig ezek nagyon jó módban élő, ismert emberek. Annyira gőgösek, hogy eszükbe sem jut, hogy fizetni kell. Ez nem a többség, de a bosszantó kisebbség. Harminc éve csinálom, cuki vagyok, béketűrő, de nálam is el tud pattanni a húr. Mostanra eljutottam oda, hogy a vállalataimat úgy kormányozom, hogy tudjam fizetni az dolgozóimat, és ne kelljen eltűrnöm az ehhez hasonló incidenseket.