Kern gyerekként még nem gondolt a halálra

– Mi volt az első film, amit látott?
– Gyerekként? De nehezet kérdezett! Nem is tudom, csak arra emlékszem, hogy ’56 után az első film, amit a barátaimmal láttunk, az a Trapéz volt a felújított Corvinban, a gyönyörű Gina Lollobrigidával, és egy cirkusz életéről szólt. Nyolc­évesen maga volt a csoda!

– És alig múlt tíz, amikor már ön is filmben szerepelt.
– Így igaz, Kaland az állatkertben, ez volt a címe.

– Mit szólt az édesapja, hogy a kisfia mozihős lett?
– Ó, apám nagyon büszke volt, ő maga is művész szeretett volna lenni, író, rendező.

– Ezzel szemben…?
– Könyvelő volt az Egyesült Gyógyszergyárban. De írt egy könyvet. A gyerekkoromról. Rólam, az osztálytársaimról, a mi kis életünkről, és a Móra Kiadó ezt meg is jelentette. Csata a hóban.

– Huszonéves koráig élt Lipótvárosban, vagy ahogyan ön is nevezi, Lipóciában. Mi volt ott a legjobb?
– Tudja, mi? Hogy fiatalok voltunk! Nagyon jó brancs jött össze ott a Balzac, Sziget, Fürst Sándor utca környékén. Éppen emiatt én bizony szerettem suliba menni, együtt lenni a srácokkal; olyan volt ez nekem, mintha egy kávéházba járnék. Ja, és tudja, mi volt még nagyszerű? Hogy imádtunk mozizni!

– Akkoriban, kisgyerekként miként gondolt a halálra?
– Nem gondoltam én arra!

– Pedig azt hittem, ez a film, ez a téma valahonnan a gyermekkorból jött. Az akkori félelmekből.
– Ezt rosszul gondolja. Egész egyszerűen szerettem volna filmet forgatni, kerestem témát, és Vámos Miklós ajánlotta a figyelmembe az egyik novelláját. Mindössze három oldal az egész. Megtetszett, s akkor nekiálltunk ebből megírni a forgatókönyvet.

– Könnyű Kern Andrással együtt írni?
– Azt hiszem, igen. Ketten írtuk, de mégis külön. Időnként összeolvastuk, átbeszéltük, javítgattuk, és egyszer csak összeállt.

– Van olyan egykori színészbarátja, aki, ha még velünk lenne, akkor szerepelne a filmben?
– Neeem, ez nem így megy! Rendezőként szerepre keresem a színészt. Előfordul, hogy már a forgatókönyvíráskor látom magam előtt a színész arcát, és az ő karakterére alakítom a párbeszédeket.

– Akadt, aki a felkérésre nemet mondott?
– Szerencsére nem. Az egyik szerepre azonban sehogyan sem találtunk színészt. Arra, aki a filmben a főszereplő orvos édesanyját alakítja. Egyszerűen nem akadt itt Budapesten olyan idős színésznő, akire illett volna a karakter. És akkor egy erdélyi barátom a figyelmembe ajánlotta Elekes Emmát, egy idős marosvásárhelyi színésznőt, aki húsz éve nem állt már színpadra, és hogy még meglepőbbet mondjak, soha azelőtt nem forgatott filmet. Ezek után szenzációsan formálta meg a szerepet.

– A filmbéli édesanya sorsa, figurája hasonlít valamennyire az ön édesanyjáéhoz?
– Igen, persze… van például egy történet, amit róla mesélek a filmben, és ez a háborúban anyámmal valóban megesett. Az ember tudattalanul is beleírja a maga életét, a hülyéskedéseket, a meghatódni való pillanatokat. Belekerül a filmbe egy mondat, eltelik fél év, és egyszer csak eszembe jut, hogy több évtizeddel azelőtt ki is mond­ta nekem ugyanezeket a szavakat.

– Adódott a mostani forgatás során kritikus pont? Vihar? Vészhelyzet?
– A filmforgatás folytonos vészhelyzet! Naponta százharminc megoldandó probléma. Állandó kételyek. De a legnagyobb gondunk az idővel volt. Kicsit többre lett volna szükségünk. Harmincegy napot forgattunk, legalább ötöt-hatot kellett volna még.

– A film elkészült, az alkotó pihen. Milyen érzés?
– Várakozással teli. Szeretném, ha sokan megnéznék. Tudom, ma már a fiatalok inkább letöltik a netről a filmeket, pedig olyan jó lenne, ha az emberek visszaszoknának a mozikba. Jó lenne, ha sokan ráismernének a saját életükre, ha nevetnének egy jót, vagy megkönnyeznék. Ha a filmemet megnézve arra gondolná­nak, hogy…

– Gondolj rám?
– …hogy hú, de jó mozi volt!