Zámbó György: Ne bolygassák Jimmy halálát!

Jimmy halála óta a testvéreit is megismerte az ország. Akad azonban valaki, akiről szinte sosem esett szó az elmúlt másfél évti
zedben. Ő Jimmy 
negyedik testvére,
 György, vagy aho
gyan a szerettei
 ismerik: Öcsi. A
férfi sosem ke
reste a rivaldafényt, nem vélet
lenül. Fel-feltűnt 
egy-egy rendezvényen vagy fotón, de mélyen hallgatott, pedig volt véleménye. Egészen más, mint szeretett testvéreinek.

– Sosem kerestem a szereplést, a rivaldafényt, az nem én lennék – mondta a Borsnak Zámbó Öcsi. – Árpy a Zámbó Band énekese, Tihamér basszusgitározik, Marietta – vagy ahogy hívjuk, Baba – pedig évek óta szervezi a gálát, összefogja a családot. Egy csokorban is laknak szinte mind, én azonban máshol élek. Az üzleti ügyeim, vállalkozásaim, a természetem mind-mind máshová köt – magyarázta Gyuri.


A férfi egy időben maga is beült dobolni a Zámbó Bandbe, főként az emlékesteken vállalt szereplést, de jó ideje ezt sem erőlteti már.


– Vendéglátással foglalkozom. Jó ideig a párommal együtt csináltuk a Jimmy Klubot, aztán Budán is volt egy kocsmánk, sőt, DJ Bobo Zámbobo néven diszkósként is ismerhetnek. Most a nővérem egyébként felkért, és a rajongók hangja is eljutott hozzám, így engedtem az elveimből, és ha csak egy napra is, de visszatérek. Dobolok az idei gálán – mondta Öcsi, majd azt is elmondta, testvéreivel nem mindenben ért egyet.

– Hagytam Jimmyt én nyugodtan pihenni. Így volt ez a kezdetektől. Én voltam az első, aki ki tudta mondani, Jimmy meghalt. Én nem mentem bele soha abba sem, hogy évente új vizsgálatot követeljenek a testvérem ügyében. Nem. Nem kell bolygatni ezt. Mindennap gondolok Jimmyre, feldolgozni a tragédiát megoldhatatlan feladat. Hagyják őt csendben nyugodni, emlékezzenek rá, de ne csak az évfordulókon vagy a gálán. Amikor szeretnének – tette hozzá Zámbó Öcsi.

Tiszta vér volt a kezem

A Vasárnap Reggel című lapban 2001-ben Öcsi is elmesélte az emlékeit a tragikus éjszakáról. Megdöbbentő, de ő maga szívtájéki szorítással ébredt. Majd jött a telefonhívás.

„Szinte önkívületben (...) rohantunk a kórházhoz. Összevissza ordítoztam fájdalmamban, hogy megöltétek az öcsémet, kicsináltátok, meg ilyesmiket, miközben a fejét fogtam, ahogy a mentőből kiemeltük a hordágyra. Amikor Imikét betolták az idegsebészetre, csak akkor néztem meg a kezem. Tiszta vér volt, szinte visszahőköltem a látványtól. Iszonyatos nyomást éreztem megint a szívem körül, ismét rosszul lettem.”