Abban a nagy szerencsében van részem, hogy több szempontból is megismerhettem a nőket, és talán egyre jobban.
Egyedülálló apa vagyok. Bár nem vagyok asszony, aki életet tud adni egy gyermeknek, édesapaként átéltem a születés csodáját Lőrinc fiammal. Öröm nézni őt, jövőre iskolás lesz, és lassan átéli az első szerelmet. Emlékeimben élnek az első szerelmeim, így a fiammal meg tudjuk beszélni az ő első élményeit, találkozásait a női nemmel. A szerelem abban a korban, amiben ő van, nyilván nem egy fizikai szinten megélhető élmény. Amiről beszélünk, az a női nemmel való első valós találkozás: amikor észrevesszük, hogy a lányok mások, külsejükben és érzelemvilágukban is, és teljesen máshogyan élik meg a világot, mint mi, férfiak.
Kicsit édesanya is vagyok – megtanultam annak lenni. Minden apukának kívánom, hogy töltsön el hosszabb időt kettesben, az anyukája nélkül a gyermekével, ugyanis ekkor jön rá, micsoda jelentősége van a hétköznapi életben sokszor lekicsinyelt felelősségnek, amit az anyák, a nők, a feleségek nap mint nap vállalnak, mi pedig hajlamosak vagyunk észre sem venni, és azt hinni, hogy mindez természetes. Természetes, hogy ki van mosva, ki van vasalva, hogy ha éjszaka ki akar menni a gyerek, akkor mindig van, aki felkel hozzá. Amikor kiesik a mindennapokból mellőlünk ez a partner, akár egy válás miatt, akkor szembesülünk csak ezzel a sok „semmiséggel”. Anyának, feleségnek, társnak lenni tulajdonképpen főállás. Ahhoz, hogy tudd, mit ér egy pohár víz, sivatag kell. Én már tudom, mi szedi ki a foltot a ruhából, s azt is, milyen a jó palacsinta tésztája. Fel kellett nőnöm a nőkhöz, hogy ezeket megtanuljam. Számos dologban ezáltal érzékenyebb és megérinthetőbb is a lelkem: sokkal nehezebben viselem a felesleges agressziót, a minőség hiányát. Ugyanakkor keményebb is lettem: a fiamat a széltől is óvni akarom, ha a szeretteimet bárki bántani akarja, lényegesen egyértelműbbek, ellentmondást nem tűrőek a reakcióim, mint korábban.
Színházigazgató is vagyok, ezáltal pedig egészen új kapcsolatba kerültem a nőkkel, a kolléganőimmel. Mindig szerettem színésznőkkel együtt lenni és beszélgetni, de nem pletykálok, mert azt utálom. A trécselést viszont kifejezetten megszerettem általuk. Az Acélmagnóliákban és a Nyolc nőben is csak nők szerepelnek. Megtisztelő Hernádi Judittal, Pásztor Erzsivel, Szulák Andival, Zsurzs Katival, Andai Györgyivel, Kútvölgyi Erzsébettel, Horváth Lilivel, Erdélyi Timivel üldögélni a színésztársalgóban. Szerencsém van, mert ha meglátnak, nem áll el a szavuk, ugyanúgy folytatják a beszélgetést, ami által új és új dolgokat tanulok meg a nőkről. Arról, hogyan élik meg az életet, a színházat, az előadásainkat, egyáltalán a világot, és persze hogyan látnak minket, pasikat. Jókedvű az életem, ha közöttük vagyok. Úgy jövök be a munkahelyemre, hogy tudom, itt még boldogabb leszek azáltal, hogy nyolc nagy formátumú, egymástól különböző korú és mentalitású nőt hallgathatok. Ez óriási ajándék az élettől.
Üzletember is vagyok. Mivel ebben a műfajban, ahol mi dolgozunk, az okos nők meghagyják a férjüknek, hogy látszólag ő döntsön, miközben tudjuk, hogy ez nem így van, azonosulnom kell női közönségemmel is. Egyértelműen kimutatható: a kultúrafogyasztásban a nők döntenek. Igaz ez a színházi programokra is. Oda kell tehát figyelnem a nőkre, tudnom kell, milyen darabokra jönnek be, és általuk például arra is, milyen férfiakat küldünk fel a színpadra. Megdöbbenve vettem észre, hogy egyre inkább női kollégákkal veszem magam körül. A férfiak nem tudnak jó döntéseket hozni hosszú távon a nők nélkül. Ha a mindennapjainkban nem vesszük figyelembe a női szempontokat, azt a finomságot, puhaságot, azt a másfajta ízlést, ahogy a nők ránéznek dolgokra, akkor nem lehet sikeres a vállalkozásunk. S az életünk sem.
