Napok alatt lett az ország kedvence egy apró énekesnő, Nótár Mary, mégis alig tudunk az életéről valamit. Sorozatunk ezt a hiányt pótolja. Az első részben megismerhetik a taktaharkányi rosszcsontot.
Mary zenészcsalád sarja, dolgos édesanyja és édesapja mindent megtett azért, hogy a kislány jó körülmények között nevelkedjen. Mivel a szülők rendkívül elfoglaltak voltak, Mary sok időt töltött a nagyszüleinél, ahol olyan jól érezte magát, hogy egy idő után haza se ment. Felmenőivel kiváló kapcsolatot ápolt, és mindössze egy kilométer választotta el a szülői háztól, mégis átköltözött a nagyiékhoz, ahol sok-sok kényeztetést kapott. Talán a kelleténél kicsit többet is.
A vagány kislány sokszor szegett szabályt, mert tudta, hogy nagy baj nem lehet a dologból: elég lesz bűnbánó arccal néznie, és a nagymama mindent megbocsát. Ez a módszer egészen tízéves koráig működött, mígnem a saját bőrén kellett megtapasztalnia, miért jó, ha néha hallgat a felnőttekre.
– A tizedik születésnapom örökre emlékezetes marad számomra – mesél Mary. – Hatalmas bulit rendeztünk a családi házunkban, ott voltak a rokonok, és sok-sok barátom is. Én világéletemben fiús csaj voltam, inkább a srácokkal barátkoztam, és benne voltam minden vagányságban, úgyhogy senki sem lepődött meg azon, hogy a buli hevében rám került egy Superman-jelmez. Gondoltam, megmutatom ezeknek a mulyáknak, hogy repül egy igazi hős, ezért felmentem a padlásra, onnan kimásztam a tetőre, és lekiabáltam: „Repülööök”!
Mary mutatványa csak félig sikerült: repült, de a landolás már nem ment símán. – A leérkezés pillanata nem is volt olyan rossz, mint ahogy most elképzelik az olvasók – mondja az énekesnő hahotázva. – Csak a nagy sötétségre emlékszem, aztán az emberekre, akik körülálltak, és végül a zsibbadó, nyilalló fájdalomra a bal karomban. Szanaszét tört, talán mondanom sem kell. Irány a kórház Veszprémben, röntgen, műtő, aztán a gipsz. Tényleg jó lecke volt… A karom egyébként soha nem lett tökéletes, ferde minden irányban, ezért szoktam bal kézzel fogni a mikrofont annak ellenére is, hogy jobbkezes vagyok. Sajnos nem valami szép látvány, a bal kezem láthatóan rövidebb – és már mutatja is tíz centivel kurtább végtagját.
Ha már a mikrofonnál tartunk: Mary már pici korában tudta, hogy énekesnő akar lenni. Egyrészt, mert szerette a szüleit nézni és hallgatni próba közben, másrészt mert érezte, az éneklés lesz az élete. – Én sosem játszottam a többiekkel, nem jártam moziba, és nem bandáztam. Suli után a felnőttekkel gyakoroltam, tizenkét évesen jelentkeztem az első országos tehetségkutatóra, amit meg is nyertem. A díjam egy lemezszerződés volt.
