Lukács Sándor ma ünnepli 36. házassági évfordulóját

Vitray Tamás számára 1985 karácsonya feledhetetlen.

– Egy kedves ebédmeghívást kaptam Debrecenbe. A hölgy olyasmivel fogadott, amit nagyon szeretek, ráadásul akkoriban csak pult alól árulták, méghozzá aranyárban. A bélszín már ott volt a konyhában, csak ki kellett sütni. Hamar kiderült, hogy szívem hölgye még soha nem készített steaket. Vállaltam a feladatot, ám a lakásban terjengő szag mellett a konyha mennyezete is bánta a kuktáskodásomat a felfröccsenő olaj miatt. Azóta ha húst süt, soha nem enged be a konyhába – meséli Vitray Tamás feleségére, Kállay Bori színésznőre utalva.

Horváth Éva műsorvezető már kisgyerekként is imádta az állatokat. Hiába is fűzte azonban szüleit, se kutyát, se macskát nem kapott a lakásba. Úgy kilenc-tíz éve lehetett, amikor karácsony este csoda történt.

– Máig jól emlékszem, hogy egy tündéri kis fekete cica kuporgott a szobában a fa mellett. Füsti egy kóbor fekete macska volt, akinek nagyon megörültem. Végre valóra vált a nagy álmom: nekem is lett saját háziállatom. Az állatszeretetem azóta is kitart, most éppen egy szürke cicám van – mondja Éva, aki szerint nagyon fontos, hogy egy állattartó felelősséggel tudjon gondoskodni is a vele élő cicáról, kutyáról vagy bármilyen élőlényről.

Lukács Sándor még régebbi karácsonyi ajándékára emlékszik vissza.

– Fiatal színészként nagyon sokat játszottam a Vígszínházban, és sehogy sem sikerült időpontot találni a nősülésemre – meséli Lukács Sándor. A színész és kedvese egyedüli időpontként december 24-ét kapta.

– Marival azóta is együtt vagyunk, idén karácsonykor már a 36. házassági évfordulónkat ünnepeljük. Számomra ő a legszebb, a legkedvesebb karácsonyi ajándék – mosolyodik el Lukács Sándor. 

Balázs Klári eddigi legkedvesebb karácsonyi ajándékára ma is jól emlékszik.

– Öt-hat éves lehettem és anyukám karácsony előtt néhány nappal mindig korán lefektetett aludni – emlékszik vissza az énekesnő. – Később tudtam meg, hogy éjszakákon át készítette nekem azt a lencsibabát, amire mindennél jobban vágytam akkoriban. Rettentően sajnálom, hogy már nincs meg, s fotó sincs róla, ám az én emlékezetembe örökre bevésődött a képe – érzékenyül el Klárika.

Gálvölgyi Jánosról talán kevesen tudják, hogy gyerekként buszsofőr akart lenni.

– Hét-nyolc éves lehettem, amikor kitaláltam, hogy nekem egy zongoraszék kell. Zongorám persze nem volt, s nem is akartam. Másra kellett. Úgy lehetett tekergetni ezt a széket, mint egy kormánykereket, így brummogva azt játszottam, hogy autót és buszt vezetek. Még kartondobozt is kértem, amire rárajzoltam a Wartburg műszerfalát. Csodás ajándék volt ez nekem, azóta sem örültem így semminek – árulja el a színművész.