Miért nehéz segítséget kérni anyaként?

A legtöbb anyára jellemző az a mondat, amit időről időre kimondunk, legyen az adott helyzet bármennyire is nehéz vagy akár lehetetlennek tűnő – „Megoldom.” És legtöbbször tényleg megoldjuk. Reggelt, estét, beteg gyereket, logisztikát, főzést, munkát, érzelmeket, hisztit, bevásárlást, mindent. Látszólag könnyedén, belül néha már egészen a határán annak, hogy ez még belefér. És valahol itt kezdődik a kérdés: miért ilyen nehéz segítséget kérni?

Úgy tanultuk, hogy bírni kell

Sokunkban nagyon mélyen ott van az a kép, hogy a „jó anya” mindent megold. Nem panaszkodik, nem kér, nem terhel másokat. Viszi a hátán a családot, és közben még mosolyog is. Ez nem mindig kimondott elvárás, inkább belső hang, hogy ezt így kell. És ha nem így csináljuk, akkor valamit nem jól csinálunk.

Mert a segítségkérés kudarcnak tűnik

Segítséget kérni sokszor nem egyszerű kérdésnek érződik, hanem beismerésnek, egyenlőnek érezzük azzal, hogy elfáradtunk, nem bírjuk egyedül, ez sok és meghaladja a képességeinket, vagyis nem megy az anyaság, mint feladat. Valami ilyesmit magyarázunk bele egy-egy hétköznapi helyzetbe, amikor a sokadik feladat táncol már a fejünk tetején és ki sem látszunk belőle. 

A segítségkérést kerüljük, mint ha valami ördögtől való dolog lenne és egyfajta bizonyítvány annak, hogy mi gyengék vagyunk. Pedig valójában épp az ellenkezője az igaz.  Segítséget kérni nem gyengeség, hanem egy nagyon pontos felismerés: most jól jönne valaki más is. Csak ezt nehéz kimondani.

Mert „másnak is megy”

Ott vannak a többi anyák. Legalábbis úgy tűnik. A játszótéren, az óvoda előtt, az Instagramon, a podcastekben. Valahogy mindenki megoldja. Rendezett gyerekek, összeszedett napok, működő rutinok, magukra még ezek mellett is időt szánó anyák. Szuperhősök. És ilyenkor könnyű azt érezni, hogy ha másnak megy, akkor nekem is illene véghez vinnem.  Csak azt nem látjuk ilyenkor, ami máshol is biztosan a felszín alatt van:

• a fáradtságot,
• a bizonytalanságot,
• a segítséget, amit ők esetleg megkapnak.

Mert nem tudjuk, hogyan kell

Segítséget kérni nem mindig magától értetődő. Azonnal ott vannak mellette a tipikus önmarcangoló kérdések a fejünkben: 

• Mit mondjak pontosan?
• Nem lesz túl sok?
• Nem zavarok vele?
• Nem kellene ezt inkább nekem megoldani?

És így inkább nem kérünk. Pedig sokszor nem is nagy dolgokról van szó.

Hanem csak arról, hogy:

• valaki vigyázzon a gyerekre egy órát,
• valaki meghallgasson,
• valaki átvegye egy kicsit.
• vagy egy életmentő húszperces kávéra egy baráttal 

Egyedül beleragadunk 

És ez a legnehezebb része. Hogy az apró kérés, másnak észre sem vehető szívesség eleve kizárása közben végül csak a fejünkre nő a helyzet. Nem az, hogy sok a feladat, tudjuk, hogy minden anyának van bőven dolga, és a mesebeli gyereknevelés nem az egyetlen feladata, hanem hogy mindezt egyedül visszük. Mert az ismerős „megoldom”-mal kezdődő mondatok mögött gyakran ott van az is, hogy „nem akarok senkinek terhet jelenteni.” Csakhogy közben mi magunk válunk túlterheltté.

Egyedül nem megy

Valahol jó lenne újratanulni, hogy lehet másképp is és a családokban, baráti közösségekben természetes módon támaszkodhatunk egymásra. Tanuljuk újra azt, hogy bármikor lehet azt jelezni: 

• Most elfáradtam.
• Tudnál segíteni?
• Átvennéd egy kicsit?

És ettől nem leszünk kevesebbek. Inkább emberibbek, és sokkal inkább kiegyensúlyozottak hosszú távon. A gyerekekkel kapcsolatos teendők során ugyanis nem az a cél, hogy az összes tartalékunkat felemésztve kimerüljünk teljesen. 

A gyerek sem szuperhőst akar 

A gyereknek nem az a legfontosabb, hogy mindent egyedül oldjunk meg. Neki tökéletesen elég az, hogy jelen legyünk, hogy kapcsolódjunk, ha valami gubanc van, de akkor éppen csak rá figyeljünk, vagyis tudjuk magunkat tehermentesíteni egy-egy fontos pillanatra.  És ezt sokkal könnyebb úgy, ha közben mi sem merülünk ki teljesen. Ha van, aki megtart minket is.

Mondd ki! 

Talán az egyik legnehezebb mondat anyaként ez: „Segítenél?” Egyszerűnek tűnik, de ott benne van minden: a fáradtság, az őszinteség, a bizalom. És valahol az is, hogy nem kell mindig erősnek lenni. Mert nem az a cél, hogy mindent egyedül vigyünk végig, hanem az, hogy közben mi is megmaradjunk benne. Ez utóbbiért a gyerekeink rendkívül hálásak lesznek.