Amikor a gyerek viszi a család terhét

Este fél kilenc van. A kisebb testvér már pizsamában ül a kanapén, a nagyobbik pedig a konyhában kevergeti a tésztát a serpenyőben. Időnként odaszól: „Mindjárt kész, csak várj egy kicsit.” Anya még dolgozik, apa későn ér haza. Nem nagy dolog ez – gondolhatnánk. Egy kis segítség a családban. Csakhogy vannak gyerekek, akik nem néha segítenek, hanem szinte észrevétlenül átveszik a felnőttek szerepének egy részét. Ők vigyáznak a testvérekre, ők próbálják elsimítani a családi feszültségeket, és sokszor ők azok, akiknek „nem szabad gondot okozni”. A környezet gyakran csak annyit lát: milyen érett ez a gyerek. A pszichológia viszont egy másik szót használ erre: parentifikáció.

Ez azt jelenti, hogy a gyerek – gyakran a körülmények miatt – szülői szerepbe kerül a családban, és olyan felelősségeket vagy érzelmi terheket visel, amelyek valójában a felnőttekhez tartoznának. És bár kívülről sokszor példásnak tűnik a helyzet, valójában egy fontos dolog sérül: a gyerekkor. Ők azok a gyerekek a családban, akik mindig „nagyon okosak”. Akik már kicsi korukban komolyak, segítenek, figyelnek. Vigyáznak a kisebbekre. Tudják, mikor fáradt anya, nem hisztiznek a boltban, általában inkább csendben maradnak, hogy ne legyen velük gond. A felnőttek gyakran büszkék rá: „Ő a mi kis támaszunk.” De biztos, hogy ez így kerek? 

Amikor a gyerek lesz a „kis felnőtt”

A család ideális esetben egyértelmű szerepekkel működik: a szülő gondoskodik, a gyerek pedig fejlődik, tanul és játszik. A parentifikáció akkor jelenik meg, amikor ez a rendszer felborul. Amikor a gyerek kezd el gondoskodni a szülőről vagy a családról. Ez nem mindig látványos módon zajlik. Nem arról van szó, hogy egy tízéves gyerek hirtelen számlákat fizet.

Sokkal gyakrabban apró dolgokból áll össze:

– ő vigyáz a kisebb testvérekre
– ő intézi a házimunka nagy részét
– ő hallgatja végig anya vagy apa problémáit
– ő próbál békét teremteni a családi vitákban

És közben lassan megtanul egy fontos szabályt: az ő feladata vigyázni a többiekre.

Kétféle parentifikáció létezik

A szakirodalom általában két típust különböztet meg.

1. Gyakorlati (instrumentális) parentifikáció

Ez az, amikor a gyerek konkrét feladatokat vesz át a családban.

Például:

• főz a kisebb testvéreknek
• rendszeresen ő altatja őket
• bevásárol
• rendben tartja a háztartást

Bizonyos mértékig a gyerekek segítése természetes dolog a családban. A probléma ott kezdődik, amikor a felelősség tartósan és aránytalanul kerül át a gyerekekre és átveszik a szülői szerepet. 

2. Érzelmi parentifikáció

Ez sokszor még láthatatlanabb, nehezebben lesz egyértelmű. 

Ilyenkor a gyerek lelki támaszává válik a szülőnek.
Ő hallgatja a válási történeteket.
Ő vigasztalja a síró anyát.
Ő az, aki „megérti” apa problémáit.

A gyerek ilyenkor valójában nem gyerek szerepben van, hanem bizalmas, mediátor vagy érzelmi gondozó lesz, amire korából és érzelmi készletéből fakadóan még nem képes.  

És ez az a pont, ahol a gyerekkor csendben elkezd eltűnni.

Miért történik ez?

A parentifikáció ritkán szándékos.

Gyakran nehéz élethelyzetek hozzák létre:

• válás
• betegség
• anyagi nehézségek
• túlterhelt vagy érzelmileg kimerült szülő
• egyedülálló szülőség

Ilyenkor a család rendszerében „üres hely” keletkezik – és a gyerek sokszor ösztönösen betölti. Nem azért, mert valaki kérte, hanem mert úgy érzi: így lesz kevesebb baj. Sok parentifikált gyerek egyébként kifejezetten jól teljesít: jó tanuló, megbízható, felelősségteljes. Mindez gyakran abból fakad, hogy nagyon szeretne megfelelni a szülőknek és stabilitást teremteni a családban. 

A láthatatlan következmények

A parentifikált gyerekekből gyakran olyan felnőttek lesznek, akik:

• nehezen kérnek segítséget
• túl sok felelősséget vállalnak
• mindig mások igényeit helyezik előtérbe
• nehezen ismerik fel a saját szükségleteiket

Gyerekként ugyanis megtanulták, hogy az ő érzéseik kevésbé fontosak. A gond az, hogy ezt a mintát sokszor felnőttként is viszik tovább: a párkapcsolatokban, a munkában, a barátságokban.

Mit tehet a szülő?

A legtöbb szülő természetesen nem akarja „ellopni” a gyereke gyerekkorát.

De néha érdemes megállni egy pillanatra és feltenni néhány kérdést:

• Nem kerül túl sok felelősség a gyerekre?
• Nem ő vigasztal engem túl gyakran?
• Nem ő próbálja összetartani a családot?

A gyerekek segíthetnek a családban – ez természetes. De van egy fontos határ: a gyereknek nem szabad szülővé válnia. Mert bármennyire érettnek tűnik is, egy gyereknek elsősorban egyetlen dolga van: megterhelő gondok nélkül, gyerekszerepben felnőni.