A költészet napja - mikor olvastál utoljára felnőtt verset?

Én is döbbenten tűnődtem ezen két napja, költészetnapja satöbbi, tényleg, mikor is. Hát, talán ősszel, amikor polcot törölve hullott elém a Nagy László-kötet,ejnye, nekem ez mennyire kimaradt kamaszkorban, annál lelkesebben pótoltam harminc után. Némileg javított a dolgon a Kaláka-lemez, amiről nagy örömmel hallgattunk mindenféle verset télen is, állítólag ez sem tömegszórakozás, mikor még a multinál dolgoztam, egy reggel felvettem a megállóban ácsorgó kollégát, aki egy darabig tűnődve hallgatta a kocsiban a Kalákát, aztán kiesett a száján, nahát, én azt hittem, ezt csak középiskolai magyarórákon hallgatják az emberek, én legalábbis akkor hallottam utoljára, no nyeltem egyem, elütöttem, hidd el, nem vagyok titokban magyartanár, a Nagyok meg már leérettségiztek, egyiket se kell korrepetálni. De azért bennem maradt, hogy van, aki akkor utoljára....vagy csak rövid a memóriája, vagy talán más stílusban lehetne utat találni hozzá.

Verset olvasni, főleg írni meg pláne kamasz életkori sajátosság, pedig legalábbis az előbbi űzhető a sírig, ha meg nem vakul az ember, igaz, akkor ott vannak a hangoskönyvek meg a jó emberek, akik felolvassák. Tűnődjünk el tehát, mi is volt kedvenc költőnk-versünk akkor, amikor még életkori sajátosságként is olvastuk, halásszuk elő a poros polcról, kisgyerek mellett elmélyült műélvezetre ugyan aligha van lehetőség, ám talán ők is élvezik ha mondjuk Morgernstern Akasztófaénekeit vagy Villont vagy Radnótit vagy bármi mást olvasunk nekik harsány derűvel. Mert verset olvasni jó, a picik még ösztönösen élvezik a rímeket-ritmusokat, kár, hogy felnőttkorra legtöbben elfelejtünk rajzolni és beszövi a pók a Fölnőtt-dolgok miatt a verseskötetet.

Vakmacska