A betegség általában tabu témának számít, pedig lehet, hogy pont beszélgetéssel, odafigyeléssel vagy kellő érdeklődéssel segíthetünk leginkább egy emlődaganatban szenvedő nőnek.

Hogyan lehet valódi segítséget nyújtani a környezetünkben élő érintetteknek?

Erről kérdeztük Kónya Ilona klinikai szakpszichológust.

Az emberi természetből adódik, hogy legtöbbször csak a szépről és a jóról szeretünk beszélni, ezért a rossz dolgok ritkábban kerülnek szóba. Igaz ez a különféle betegségeknél is, mint például a mellrák, ami Magyarországon is egyre több nőt érint. Az Emlőrák Gyógyításáért Alapítvány és az AVON által közösen elindított Mellünk Egészségéért Védőnői Program egyik fő célja, hogy felhívja a nők figyelmét az emlőrák veszélyeire és a rendszeres emlő önvizsgálat fontosságára. Emellett arra törekszik, hogy olyan témák is középpontba kerüljenek, amelyek sokunk számára tabunak számítanak.

Sajnos kevés olyan ember van, akinek a környezetében ne élne emlődaganatban érintett nő. Ilyenkor sokan kellemetlenül érzik magukat, mert nem tudják, hogy hogyan viselkedjenek a beteg társaságában, vagy miképp tudnának neki segíteni. Kónya Ilona klinikai szakpszichológus és a Mellünk Egészségért továbbképzés egyik előadója összeállított néhány hasznos tanácsot, amelyekkel tényleg segítségére lehetünk a betegeknek:

Az egyik legfontosabb, hogy ne legyünk túl gondoskodóak, a beteg igényeit és fizikális állapotát figyelembe véve biztassuk az önállóság és a korábbi szerepek megtartására. Vonjuk be továbbra is a lényeges, közös családi megbeszélésekbe, döntésekbe és programokba. Így a betegség mellett a korábbi fontos családi, baráti szerepek, s erőforrások is megmaradnak számára, melyek segítik a „visszagyógyulást” az életbe.
Kérdezzük vagy ne kérdezzük? Induljunk ki az emlődaganatban érintett személyiségéből, hiszen attól még, hogy valaki beteg lett, ugyanaz az ember marad, aki a diagnózis előtt volt. Ha a betegsége előtt is kommunikatív volt, valószínűleg jól esik neki erről beszélni, de ha korábban is zárkózott típus volt, akkor csak abban az esetben beszéljünk a betegségéről, ha ő maga hozza fel a témát, vagy ha látjuk, hogy nagyon el van keseredve, szenved. Megkérdezhetjük, hogy mi a baj, tudunk-e valamit segíteni - de csak akkor, ha komolyan is gondoljuk, és hajlandóak vagyunk időt, energiát szánni a másik emberre. Amennyiben közvetlen családtagunkról van szó, vagy olyan emberről, akit jól ismerünk, akkor merjünk kérdezni tőle. A munkatársaknak például sokat elárul, ha az érintett kollegina parókát vagy kendőt visel. Amennyiben az illető parókát visel, akkor valószínűleg nem szívesen beszélne a betegségéről, de ha kendőt, akkor bizonyára nyitottabban beszél róla, mivel nyíltabban vállalja fel azt.
A mindennapi életben, ha látunk egy parókát vagy fejkendőt viselő nőt, egyszerűen kérdezzük meg, hogy szeretne-e leülni a helyünkre például a buszon, vagy ha nehéz csomagokat cipel, kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e neki.
A pozitív gondolkodás nem azt jelenti, hogy csak a jó dolgokról beszélünk. A pozitív gondolkodás során tisztában vagyunk azzal, hogy történhetnek rossz dolgok és merünk is beszélni az ezzel kapcsolatos félelmekről, de a figyelem fókusz az „itt és most” erőforrásaira kerül. (pl. ma jól van, süt a nap, el tudunk menni sétálni egy nagyot.) Bátorítsuk a beteget, amikor kell, de hallgassuk meg akkor is, amikor a félelmeiről szeretne beszélni.

„A fentieken túl nagyon fontos, hogy engedjük meg, hogy a beteg - ha szüksége van rá - végigmenjen a gyász szakaszain. Ez nem azt jelenti, hogy nem fog meggyógyulni, hanem azt, hogy végiggondolja a korábbi életét és elbúcsúzik a betegség előtti énjétől. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a sírás nem a gyengeség jele, engedjük meg neki, hogy így adja ki az esetleges haragját, elkeseredettségét, a betegség és kezelés okozta feszültségeit. Ilyenkor egy ölelés gyakran többet mond minden szónál. Családon belül pedig törekedjünk a nyílt és őszinte kommunikációra, akár végstádiumban is. Engedjük meg, hogy a beteg döntse el, hogy mit szeretne, és támogassuk benne. A diagnózis hatására gyakran a korábbi, jól működő pszichés reakciók elégtelenné válnak, a vizsgálatokra, orvosi konzultációkra érdemes elkísérni a beteget és akár leírni a fontos kérdéseket, instrukciókat. Párkapcsolatban pedig arra ösztönözném a férfiakat, hogy legyenek jelen és álljanak a kedvesük mellett. Vagyis akár kérés nélkül kísérjék el párjukat vizsgálatra, kemoterápiára, vagy ha ez nem lehetséges, merjenek őszintén érdeklődni a történésekről és osztozzanak meg a mindennapi feladatokon” – tette hozzá Kónya Ilona.

A jelenlevésen és az odafigyelésen kívül ne kezeljük kívülállóként az emlődaganatban érintetteket.

Figyeljünk oda rájuk és az igényüknek megfelelően nyújtsunk támaszt nekik, legyen az egy jó beszélgetés, egy ölelés, vagy akár az, hogy elmegyünk bevásárolni nekik vagyfőzünk egy finom ebédet, amit közösen elfogyasztunk. Mivel az emlőrák nemcsak a nők testére, hanem a lelkére is hatással van, figyeljünk oda az érintettekre, és ha úgy látjuk, hogy nem sikerül feldolgozniuk a betegséget, kérjük mindenképpen szakember segítségét

Így segíthetünk az emlődaganatban érintett nőknek