Kő-papír-olló

A kő-papír-ollót játszó emberek hajlamosak egymást lemásolni, állítja egy új tanulmány. A jelenség azért érdekes, mert a mérkőzést csak úgy nyerhetjük meg, ha mást mutatunk, mint az ellenfelünk.

Brit kutatók úgy tapasztalták, hogy sokkal több esetben végződik döntetlenre egy-egy ilyen játszma, ha a résztvevők szeme nincs bekötve. Úgy gondolják, ennek társadalmi okai vannak, hiszen az emberek hajlamosak egymást automatikusan - tehát öntudatlanul - utánozni. A jelenséget már régóta tanulmányozzák: arra kíváncsiak, hogy az úgynevezett „tükröző idegek” - meghatározott agysejtek - hogyan irányítják ezt a fajta viselkedést, és mikor lehet őket tudatosan elnyomni.

„Már többen bebizonyították, hogy az utánzás gyakran öntudatlanul megy végbe, ám a mértéke még nem tisztázott.” - mondta el a kutatás vezetője Richard Cook, a Londoni Egyetem munkatársa.

A kutatócsoport pszichológusok, kognitív tudósok és gazdasági szakemberek bevonásával végezte el a kísérletet. Az első körben úgy játszattak kilenc forduló kő-papír-ollót a résztvevőkkel, hogy mindkettőjük szeme be volt kötve. Ebben az esetben a játszmák pontosan egyharmada sikerült döntetlenre. A második esetben csak az egyik játékos szemét kötötték be, ekkorra 36,3 százalékban mutatták ugyanazt. A különbség látszólag nem nagy, mégis figyelemre méltó.

Későbbi vizsgálatok során az is kiderült, hogy a szabadon látó fél főleg a „követ” és az „ollót” volt hajlamos lemásolni bekötött szemű társáról, ha az egy egészen picivel korábban mutatta. „Mindez életünk első tapasztalatain alapul, hiszen a kisgyermek is utánzással tanul. Ennek később is nehéz ellenállni.” - magyarázta Cook.

Christian Keysers holland szakember szerint az eredmények egybecsengenek néhány korábbi vizsgálattal. „Az eddigi vizsgálatok főleg arra fókuszáltak, hogy más cselekedetinek utánzása azzal jár, hogy a saját feladatainkat lassítjuk. A mostani felfedezés annyiban új és érdekes, hogy úgy tűnik, erős a késztetés arra, hogy a mozdulatainkat befolyásoljuk.” - nyilatkozta a BBC-nek.

Más kutatók azonban arra figyelmeztetnek, hogy mindez nem jelenti azt, hogy ezt a késztetést ne lehetne legyőzni. A német Wolfgang Prinz ezt így fogalmazta meg: „Az utánzás fontos társadalmi viselkedésforma, főleg csecsemő- és kisgyerekkorban. Később azonban ki kell fejlődnie annak is, hogy mindezt elnyomjuk. Elég nehéz lenne az élet, ha folyamatosan csak egymást másolnánk.”