Évekig hajléktalanként élt az utcán, ma már a második diplomájára készül Dávid
Dávid életútja egészen elképesztő. Az, ahonnan indult, és ahová megérkezett. A kórházban hagyták, élt nevelőotthonban, nevelőszülőknél, aztán sokáig hajléktalan volt. Most azonban a második diplomájára készül, sikeres, aki maga mögött tudta hagyni hányatott gyerekkorát, és a traumáit. Sőt, ma már ő segít másokon.
Gyermekotthonban felnőni nem csupán címke, az identitás legmélyére ható, életre szóló törésvonal. Ahogy Dávid fogalmaz, "trauma". Minden társadalomba való beilleszkedés alapja a család, az első hely, ahol megtanulunk azonosulni, kapcsolódni, bízni és fejlődni. Gyökereket eresztünk, hogy aztán sikeresek lehessünk. Stekler Dávid azonban egészen másképp indult, gyermekkorát intézmények és ideiglenes otthonok között töltötte.
A múlt fájdalmából a siker felé
Dávid még le sem tette a lábát a világban, máris úgy érezte, az kirekeszti, nem kér belőle. 18 évet élt ebben a bizonytalan, gyakran embert próbáló közegben.
Nem ismerem a szüleimet, az anyukám a kórházban hagyott, aztán csecsemőotthonba kerültem, onnan intézetbe, intézetből nevelőszülőkhöz, nevelő szülőktől lakás otthonba, utána megint intézetbe. A pénz fogalmát senki nem tanította meg nekem, így azt sem, hogyan bánjak vele. A nevelők, akik körülvettek, gyakran alulfizetettek voltak, hiányzott belőlük a lelkesedés. Így aztán szeretetet nem kaptam tőlük, legalábbis olyat biztosan nem, amit őszintének éreztem volna. Nem csoda, hogy sötét gondolataim voltak, és egyre inkább bezárkóztam, kerültem az embereket, a kapcsolódást.
- meséli Dávid a kezdetekről.
Kevés volt az igazán jó nevelőszülő, és a gyerek hamar megérzi, ha nem valódi az a szeretet, amit kap. Érzi, hogy nem tartozik igazán sehová, és sokan, ahogy én is, végül visszakerülnek szakellátásba.
-tette hozzá.
Dávid miután kikerült a gyermekvédelmi rendszerből, hajléktalan lett, mindenét elveszítette. Négy évig élt az utcán, ekkor már nem volt hová mennie. Egészen addig, amíg meg nem jelent meg valaki, aki látta benne az értéket.
Az utcán az ember könnyen elveszíti a hitét. Ez az idő mégis empatikusabbá tett. Egy nap besétáltam a szenvedélybetegek osztályára, mert kíváncsi voltam. Ott találkoztam Krisztivel. Nem emlékszem, mit mondott először, csak arra a melegségre, amit sugárzott. Az aurája, a pozitivitása, valami egészen más volt. Embernek látott. Hitt bennem, még akkor is, amikor én hazudtam neki. A sok hibám ellenére elfogadott. A traumáim nagy része helyre került ezt neki ma is köszönöm. Vakon hitt bennem, onnantól én is hittem magamban, és mentem előre, mint a rakéta.
-meséli mosolyogva Dávid.
Dávid nemrég szerezte meg első diplomáját szociálpedagógusként, amelyet 2025 februárjában vehetett kézhez. Jelenleg mesterképzésre készül, és két terület között gondolkodik: szociálpolitika vagy gyermekvédelmi szakértői képzés. Mindkét irány komoly érdeklődést vált ki belőle, célja, hogy szakmai tudását tovább mélyítve hatékonyan segíthesse a hasonló helyzetben lévő gyermekeket.
Még mindig az utamat keresem, de már tudom, merre tartok. Nem vagyok hajléktalan, nem vagyok már árva sem. Nevelő vagyok, családsegítő. Szeretnék minél többet tanulni, hogy még jobb szakember lehessek, és igazán sokat adhassak a gyerekeknek.
-meséli lelkesen.
Dávid önkéntesként tevékenykedik lakásotthonokban, gyermekotthonokban, ahol közvetlenül támogatja a fiatalokat. Hivatásként családsegítőként dolgozik, de célja, hogy ifjúságsegítőként még hatékonyabban segíthesse a fiatalok életútját.
Őszintén hiszem, hogy a gyerekek megérzik, amikor valaki velük van, nem pedig felettük. A bizalom az, ami megnyitja a kaput, és ha megvan, onnantól könnyebb a támogatás és a fejlődés. Mindig arra törekszem, hogy méltó legyek a gyerekek a bizalmára és szeretetére. Tudom, hogy ez nem magától értetődő, hanem kiérdemelt ajándék.
- zárja gondolatait Stekler Dávid családsegítő.
Érdekel még sikersztori? Az alábbi videóban Lakatos András elképesztő történetét láthatjátok!
