»Addig ordibáltak, míg a bácsi magához tért, s önerőből feltápászkodott.«
Találós kérdés: miben hasonlít egy horrorfilm és a magyar egészségügy? Mindkettő rémisztő. Itt olvashat utóbbiról egy ijesztő tesztet, de én ennek olvasása nélkül is sikítófrászt kaptam, amikor a szerda délelőttöt az egyik fővárosi szakrendelőben töltöttem.
Az már meg sem rendít, hogy bár a rendelés csak nyolckor kezdődik, már hétkor kígyózó sorok várnak bebocsáttatásra, hogy három és fél órát várok, míg az orvos színe elé kerülök, aki csak két dologról nem hallott: arról a magánklinikáról, ahonnan küldtek, s arról az eljárásról, amivel eddig kezeltek.
Viszont mellbe vágott, hogy fél nyolckor egy idős úr, akit a betegszállítók hoztak be, váratlanul összeesett. A félig eszméletlen ember fölött a betegszállító és az SzTk egyik alkalmazottja azon vitatkozott hosszan és hangosan, hogy melyikük kötelessége lenne orvost keríteni. Addig ordibáltak, míg a bácsi magához tért, s önerőből feltápászkodott.
Azt hiszem, ez az egyetlen esélyünk – az öngyógyulás. Mert a magyar egészségügy csak azt ígéri, mint egykoron Churchill: vért, verítéket és könnyeket.
És végül méltatlan halált.
