Van nekem egy Bencém (5) és egy Bálintom (3) és velük együtt a szinte végtelen anyai nyugalmam: ha ne adj’ isten, nagy lenne egyszer a baj, ott az őssejt egy laboratóriumban, és csak arra vár, hogy mindent kijavítson, amit a természet elrontott.
Ilyen egy gondos, jó anya, veregettem naponta a vállamat, gondolom, közel sem egyedül az országban.
Erre jön Kriván György főorvos úr, akinél jobban az egész világon kevesen értenek a témához, és elmagyarázza: egy picit mi laikusok megint hülyére lettünk véve. Merthogy az én Bencém őssejtje nem is az övé nem is Bálinté, hanem bekerül a nagy közösbe, és csak a jó ég tudja, hogy kit gyógyítanak meg vele. Ezzel sincs még semmi baj, hiszen ne csak a Bencék és Bálintok gyógyuljanak, hanem minden beteg gyerek, de azért ez a nagy közös őssejtbank mégis azt mondatja velem: ácsi, nem erről volt szó!
Ez a „nagy közös” nekem kicsit olyan, mint a sarki közért: vagy van, vagy nincs, vagy elfogyott, vagy holnap hozzák...
Azt pedig, hogy nem látnak tisztán egy ilyen kérdésben a szülők: ősbűnnek hívják!
