Két fiúgyermek anyukájaként mondom: még mindig Brigittáékkal remegek a kórházi folyosón.
Az ember, persze, már csak olyan, hogy hall egy történetet és azonnal a saját esete jut az eszébe. Autót vezetek éppen a létező legnagyobb forgalomban. Másodpercenként nézek mégis hátra a visszapillantó tükörben, hogy hátul mi történik, de aztán jön egy olyan szituáció, ahol nincs, mese vezetni kell.
Amikor vész már nem fenyeget, a hirtelen beállt csend lesz gyanús és akkor meglátom a szájában az otthonról kicsempészett üveggolyót. Bence! Azonnal vedd ki a szádból! - kiáltom szinte hisztérikusan, mert a helyzet olyan, hogy csak ordítani tudok.Éppen válaszolni akar, és azzal le is nyeli és fuldokolni kezd.Ekkor már nincs mese, minden szabályt megszegve száguldunk az első kórházig.Pontosan azt érzem és élem át a folyosón, amit Brigittáék élhettek át. Vizsgálat, röntgen, majd a doktor bácsi keze Bence buksiján.
Semmi baj! Koppanni fog…
Én értem, Bence nem.
Aztán három nap múlva fülig érő szájjal érkezik és jelenti:
-Anya! Koppant…
Brigittáék története óta tudom: inkább egy üveggolyó, mint egy falat cékla…
