A sínről letévedt villamos mögül előlép a lány, aki rád mosolyog és kezeivel szívecskét mutat.
Morcos emberek botorkálnak a télnek csúfolt langy, takonyszerű szürkeségben, az összevont szemöldököknél is szorosabbra húzzák magukon a kabátot.
Jaj, csak ismerős ne jöjjön, csak beszélni ne kelljen, csak legyen már vége a napnak. Esti szórakozásnak megteszi a tévé: terror, celebek, szilikoncsöcsök, focistahajak minden mennyiségben. A lelkeket észrevétlenül emészti a csömör – sorvaszt, fojtogat, mint valami lassan ölő méreg.
Így megy ez nap mint nap, még az a fránya 47-es is kisiklik, talán már csak a csoda segíthet... És akkor, egyszerre csak, hirtelen megtörténik a csoda. A sínről letévedt villamos mögül előlép a lány, aki rád mosolyog és kezeivel szívecskét mutat. És januári tavaszt varázsol, elfújja az esőfelhőket, elsimítja a bombatölcséreket, megmelengeti a vacogó lelkeket, űzi a mérget, s a helyébe reményt tölt.
Hihetnénk, hogy rút a világ, de a borút mindig derű követi. A homályból bármikor előtoppanhat a védőangyal, aki szárnyai alá vesz, vagy egyszerűen csak felmutatja a szívecskét. Ettől is szép az élet: sosem tudhatjuk, mikor köszöntenek ránk e hétköznapi csodák.
