Kislányom, azt a poharat ne úgy tedd le! Kislányom, öltözz fel melegebben! Kislányom, ugye te sem gondoltad komolyan, hogy azt a ruhát úgy el lehet tenni a szekrénybe?
Tulajdonképpen haragudhatnék is az anyukámra, mert még mindig azt gondolja, hogy ötéves vagyok, nem férjes asszony, saját háztartással, közel a harminchoz.
Mégis, ha vasalni kell, őt hívom át, mert mindig szebben csinálja meg, vagy ha éppen egyáltalán nem jut eszembe, hogyan is kell megsütni azt a süteményt, amit úgy szeretek, és kell a receptje, az internetes keresgetés helyett anyut tárcsázom. És nagyon remélem, hogy ott lesz akkor is, amikor az én kislányom (kisfiam?) lesz ötéves, és akkor is segít rendszerezni, formába önteni az életemet.
Őszintén remélem azt is, hogy most bármennyire is mondom neki, hogy ne tegye, igenis bele fog szólni, ha valamit alapvetően rosszul csinálok például a gyerekneveléssel kapcsolatban. Nehéz is elképzelni, hogy ne szólalna fel erélyesen, ha látná, hogy nem adok enni a gyerekemnek, vagy az orvos helyett egy olyan természetgyógyászhoz kezdeném hordani, aki azt mondja, másfél éves létére fogynia kell, s a legjobb volna, ha az egész családdal együtt elkezdene bébiétel helyett fényt enni.
Tulajdonképpen a legjobb lenne, ha jól fel is pofozna, pedig azt még gyerekkoromban sem tette meg soha, majd egyből valamilyen zárt intézménybe küldene józanodni.
Tulajdonképpen el is várnám tőle, mert ha az én viselkedésemért nem is felelős, mégiscsak felelősséggel tartozik majd az unokájáért.
Nehezen tudom elképzelni azt is, hogy még ha belemennék is ilyesmibe, anyaként ne szólalna meg a vészharang a saját fejemben, ha azt látom, hogy a gyerekem üvölt az éhségtől, elsorvad a teste, majd szépen lassan meghal. Ha mégsem zúg a harang, anya, ugye segítesz?
