Tízezer perc: Pallagi Ferenc véleménye

A központi húsosfazékba halandó polgár nem lát bele. Nem is fogja föl a körötte röpködő milliárdos számokat, nem is érti a tülekvő hatalmasokat egybekötő és szétválasztó bonyolult táncrendet. Most is csak azt hallja, hogy van némi vita arról, kinél legyen a szedőkanál: a politika vagy a pénz uránál, de a részleteket homály fedi.

Azt viszont már százezrek tudják, érzik saját bőrükön, hogy nem csak a nagy fazék létezik, de mindenütt vannak a helyi üstök is. Az, hogy azokhoz ki férhet hozzá, pontosan be van osztva. Mindenki tudja, hogy az ő megyéjében, iparágában, kistérségében kinek a kezében van a szedőkanál, de azt is, hogy a kegyosztó kanálkezelő kihez van bekötve középen, az ő ura kit szolgál fent, és a fenti kegyúr kitől veszi hatalmát legfölülről. Aki még azt is tud­ja, hogy a mennyekben ki milyen távol van a Legfőbb Úrtól, az már jó eséllyel maga is az ő jobbjához közeledik.

Ebből, s így százezrek élnek jól, sőt jobban. Egy-két millióan pedig megélnek. Alattuk azonban, a fazekaktól távol, egy szomorúbb, hallgatagabb ország húzza meg magát. Ott a szegénység, a közmunka, a korbácsos kisurak birodalma áll reménytelenül.

Erről a mélyvilágról az a szám beszél, amely szerint az unióban a szociális egyenlőtlenséget tekintve 28-ból mi a 25. helyen vagyunk. Meg az, hogy a kormány számai szerint 3 millió 300 ezer embert érint a szegénység és a kirekesztettség, a polgárok egyharmadának nincs havi 65 ezer forint jövedelme. Egymillió körül van a mélyszegénységben élők száma, 70 ezer gyerek él fürdőszoba nélkül, 200 ezer villany nélkül, néhány százezer pedig hiányosan táplált.

Erről nem szólnak a választási plakátok, miközben csak erről szólnak a választások. Vagy nem?