Hórihorgas, görnyedt alak üldögélt magányosan a nyilvános mosdó előterében. Pápaszemes tekintetét unottan emelte a helyiségbe toppanó fiatalemberre. Szemüvegén megcsillant az utcáról beszűrődő délelőtti napfény. A levegőben átható fertőtlenítőszag terjengett.
– Jó reggelt, Feri bá! – köszönt az érkező férfi. Üdvözlés közben már a zsebeiben kotorászott apró után. – Jó a fenét! – vakkantotta vissza a pénztáros, majd a felé nyújtott százast megpillantva a feje fölött lévő táblára mutatott. – Emelkedtünk – mondta rezignáltan, majd az asztalán lévő papírgurigákat kezdte rendezgetni. – Kétszáz? Hát már minden ilyen rohadt drága ebben az országban!? – morogta a fiatalember, majd duzzogva leszámolta az aprót az öreg tálcájára.
– Nekem mondja? Mit gondol, én hogyan jövök ki a fizetésemből? Ráadásul még itt vannak a nyakamon ezek a fiatalok is, akik már szívesen nyugdíjba küldenének. Van most két új srác, akik át akarják venni az összes vécét, minket, öregeket meg félreállítanának. Na, abból nem esznek! Lárifári! Mondtam nekik, hogy inkább fogjunk össze – kezdte volna az öreg, de a fiatal férfi leintette.
– Tudom, tudom, de maguknak együtt sem igazán megy, ha jól értem. Ne haragudjon, Feri bácsi, de nagyon sietek, megbeszélhetnénk ezt máskor? – Persze, fiam – nyugtázta székén billegve az öreg, majd sietve hozzátette. – A bal oldaliba ne menjen, az olyan rozoga, hogy hiába csinálunk vele bármit, mindjárt összedől.
A jobb oldali meg épp most dugult el végleg. – Nem gond, egyébként is csak kisdolgom van, aztán már lépek is tovább. – Jól teszi! Szar már itt ez az egész - mondta legyintve az öreg vécés, majd dünnyögve visszakönyökölt a papírtekercsek tengerébe.
