Én még csak két éve vagyok házas, de át tudom érezni annak a problémáit is, aki harminc éve él együtt valakivel.
És most nem arra gondolok, amikor amiatt bosszankodom, hogy elmosogatott-e, hanem arra az érzésre, amikor mindenből elegem van, amikor legszívesebben felállnék, és otthagynám pizsiben az egészet a francba, a hörcsöggel meg az esküvői fotókkal együtt.
Amikor az is idegesít, ha csak rám néz, mert látom a szemében, hogy mit akar mondani, pláne, ha megint rákezd, hogy korábban a puha fogkefét szerettem, most meg a keményet, és igenis ő emlékszik jobban arra, hogy milyen is az én ízlésem.
Amikor kérem, hogy inkább be se fejezze a mondatát, mert tudom, hogy vita lesz belőle, majd amikor a fejemhez vágja, hogy olyan érzékeny vagyok, és egyébként is üldözési mániám van, mert ő nem kritizálni akart, csak úgy elmondta a véleményét. Miért, neki ebben a házasságban már azt sem szabad? De.
A világból kiszaladnék olyankor is, amikor a fejemhez vágja, hogy el kéne mennem orvoshoz, mert az van, hogy ő mindig jól emlékszik mindenre, én meg nem. Naná, hogy nem, mert nem is úgy volt, hanem máshogy.
Aztán a végén mégis mindig ugyanúgy van: nem rontok ki pizsamában az éjszakába, nem hívom a költöztetőket, reggel pedig kávét főzök két személyre, feketén, az ágyba viszem a kekszével együtt. Mert még nem felejtettem el, és mert kicsit én is tudom, milyen az ő ízlése. És olyankor is látom a szemében, hogy mit akar mondani.
Hogy két ember örökre együtt marad-e, ha összeházasodott, nem tudom. De egyáltalán nem csodálkozom, hogy Détár Enikő és Rékasi Károly újra egy pár, az biztos.
