A koromnál fogva elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet huszonkilenc éven át együtt élni valakivel, de sejtem, hogy irtózatosan nehéz, megalkuvásokkal és türelemmel teli feladat.
Huszonévesen az oltár előtt állva fel sem fogja az ember, mit jelent az, hogy jóban, rosszban együtt maradni. A boldog mézeshetek után sorra jönnek a hétköznapi dolgok, a gyerekek, a munkahelyi gondok, a csekkek, a hülye szomszédok, a kísértések, és ezeket mind-mind együtt kell legyőzni, különben felborul az a kényes egyensúly ami mozgásban tartja egy férfi és egy nő életközösségét.
Rékasi Károly és Détár Enikő évtizedek óta üdítő színfoltja a hazai sztárvilágnak, ahol – nem titok – gyorsabban cserélnek párt a szereplők, mint a civilek. Talán a több a kísértés miatt van, talán érzékenyebb lelkűek a művészek, ki tudja, de bizonyítottan így van. Karcsi és Enci azonban rácáfolt minderre, közel három évtizeden át jól éltek, két gyermekük született, és nem csak a szakmájukban, de a vállalkozásaikban is sikert sikerre halmoztak.
Azért, mert támogatták egymást. Bármibe kezdtek, a szeretetükkel és az egymás iránt érzett tiszteletükkel előre nyomták a másikat, nem visszahúzták.
Egy pár évvel ezelőtt furcsa változás állt be az életükbe. Enci plasztikai sebészhez kezdett járni, Karcsi a szabadidejét a konditeremben töltötte. Nem nagy dolog ez, múlik az idő, ők a külsejükből is élnek, érthető, hogy mindent megtesznek azért, hogy jól nézzenek ki.
A szakításuk hírére azonban az volt az első dolog, ami megfogalmazódott bennem, hogy észre kellett volna venni a jeleket. Ők megújulni akartak, a kapcsolatukért küzdöttek. Csak azt nem vették észre, hogy amíg a testüket formálták, elhanyagolták a lelküket.
