– Meg akarom markolni a fenekét! – áhítozik Olivér. – Ezek a hoszteszlányok visznek majd engem a sírba. De először én cipelem őket szép sorban az ágyamba...
Egy újonnan, meglehetősen nagy tőkével alapított húsipari cég bemutatkozó eseményén járunk, fiatal kollégám a megérkezésünk óta a közeli standnál bort kóstoltató szőke lányt stíröli. Tényleg csinos, de az én figyelmemhez még érnie kellene. Párkapcsolata ellenére Olivér a „legyet is röptében" időszakát éli, a saját rendezvényeinkre is kizárólag olyan hoszteszeket alkalmaz, akiket szívesen megszeretgetne. Míg engem már inkább a külső-belső harmónia, őt az első, minden mást elvakító benyomás hozza lázba. Eddigi tapasztalataim alapján a most kiszemelt áldozat egészen biztosan könnyen csábítható, de kiábrándító numera. Előre megjósolható, ha Olivér esetleg levadássza, holnap azon nyavalyog majd, hogy megint egy darab farönköt sikerült megdöngetnie.
– Osztozhatnánk rajta – veti fel. Nem reagálok, de magamban hahotázok, tudom, hova szeretné kifuttatni az ötletét. Némi várakozást követően, immáron nevetve kiböki: – Cserébe te bevehetnél végre a cégbe – hallgatásom falának ütközve magyarázkodásba fog: – Jó, egy rossz vicc volt, hogy együtt kapjuk el a lányt, de nem tudom, mivel győzhetnélek meg végre. Én vagyok az egyetlen divízióvezető, aki nem rendelkezik tulajdonosi jogkörrel. Hatékonyabb lehetnék, ha Kristóffal bevonnátok a buliba.
Semmivel nem győzhetne meg. A vállalkozás jelenleg nem bírna még egy osztalékigényt, eszem ágában sincs lemorzsolni a pénzemből a javára. Pláne, hogy Olivér gyakorlatilag pályakezdő titán, semmi keresnivalója egy tíz- éves kommunikációs cég tulajdonosi körében. Meglepett, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jutott. Igaz, a pofátlan törtetés Olivér lángoló tehetségének része, éppen ennek okán láttam a vezetői feladatra termettnek, de önbizalmát irritáló jellemvonássá duzzasztották a sikerei. Szüksége van a pofonokra. Ahogy ő azt keresi, miként győzhetne meg, én folyton azt kutatom, milyen dumával zárhatnám le egyszer, s mindenkorra nála a témát. Miközben a megfelelő szavakat keresem, a körülöttünk ringatózó dzsessz ellenére ismerős hang üti meg a fülemet.
Nem lehet!
Hitetlenül fordulok a hangforrás irányába, talán csak a fantáziám játszik velem és szabályosan meglepődöm, amikor valóban Lizát pillantom meg, éppen a cég vezetőjének feleségével diskurál. A kedvenc rúzsomat viseli. Négy napja már, hogy faképnél hagyott, azóta azon morfondíroztam, vajon mi a frászért beszélünk el folyton egymás mellett. Végül arra jutottam, a gond éppen abból sarjad, hogy csak beszélünk, de nem cselekszünk. Megfogadtam, a következő találkozásunknál megtöröm a jeget, a sors pedig most cinikusan hozzám vágja: „Most kapd elő… A csákányodat!"
– Hozz nekem még egy pohár bort! – morgom Olivérnek. Méltatlankodik. Aljas módon hozzáfűzöm: – A főnököd vagyok, vedd utasításnak! Közben pedig kérd el magadnak a lány számát!
Pofát vágva nekilódul. A sor hosszú, az évődést is belekalkulálva úgy számolom, Olivér közel fél óráig lesz távol, én addig szórakozhatok egy kicsit. Ismerem a helyet, tudom, merre találhatóak a rejtett zugok, és már látom lelki szemem előtt, miként fogom az egyikben mindjárt megdöngetni Lizát.
(folytatás)
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
