»Én nem akarok azon rágódni, hogy mikor mond egy nő valódi nemet, vagy mikor kéreti magát. Akarjon ugyanannyira megkapni engem, mint ahogy én őt, és ezt semmiképpen ne szégyellje.«
– Ha akarsz valamit, vedd el! – suttogja Liza hunyorogva, közvetlenül az arcomba. – Vagy intsünk búcsút egymásnak. Te döntesz!
Azt feltételezi rólam, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon? Hogy az agyam helyett az ágyékom vezet? Hogy a kielégülés mindenek felett való? Mert mindezekkel nagyot téved. Ágaskodó szerszámmal is józanabbul gondolkozom, mint a férfitársaim számottevő része. Sajnos. Jó lenne néha agyatlanul sodródni az árral, de a múltamat tarkító rossz tapasztalatok berögződéssé alakultak, képtelen vagyok szabadulni tőlük.
Ritka jelenség nálam a féktelenség. Éppen az áhított felszabadultság érdekében vezettem be az intim viszonyaimba a nemet mondás szabályát, tehát azt, hogy amikor a nővel közénk szűrődik a megtagadás, szünetet kell tartani. Én nem akarok azon rágódni, hogy mikor mond egy nő valódi nemet, vagy mikor kéreti magát. Akarjon ugyanannyira megkapni engem, mint ahogy én őt, és ezt semmiképpen ne szégyellje. Vállalja előttem a vágyait, és semmiképpen ne próbáljon taktikázva a farkamnál fogva irányítani! Tiszteljük kölcsönösen egymást! A kölcsönösségből fakadhat az a fajta határtalanság, illetve gátlástalanság, amire szükségem van a felszabadultsághoz. Amitől valóban kielégítő a szex.
A tesztoszteronvadságból komollyá rendezem az arcvonásaimat, félreállok, és illedelmesen az ajtó felé mutatok.
– Csak így elengedsz? – felvonja a szemöldökét. Odáig jutottunk, hogy immár minden egyes megnyilvánulásával provokál, a kényszerű tegeződésével is a befolyásomra törekszik. Muszáj megrántanom a gyeplőt.
– Sőt megkérem, hogy távozzon! – ragaszkodom a magázódáshoz. – Őszintén szólva a személyiségének ezen oldala kifejezetten ellenszenves – közlöm vele, mert a széptevő hallgatás megoldás helyett csak tovább dagasztaná a problémát.
– Nézzenek oda! – felkacag. – Pedig eddig egészen lelkes voltál. Mi lett a vadkannal? Megszelídült? Már nem akar újra és újra felöklelni?
– Azt hiszem, hogy alaposan félreértett – morgom.
– Magyarázd meg! – karba fonja a kezét, hangja a mondata tartalmához igazodva provokatív. Mélyet sóhajtok. A gúnyolódással és a dirigálással az agyamra megy, de tény, ő ezt addig nem tudhatja, míg nem jelzem neki.
– Nem akarok harcolni, Liza! – én is összefonom a karomat. – Nem ellenfelet keresek egy buta kapcsolati játékhoz, hanem egy partnert az örömszerzéshez. És tudja, én nem lelem örömömet a piszkálódásban. Már a középiskolában sem értettem a szekálást. Értelmetlen. Esztelen. Felesleges – szünetet tartva adok lehetőséget neki arra, hogy reagáljon, de nem él vele. Homlokomat ráncolva folytatom: – Attól, hogy maga nő, én pedig férfi vagyok, nem kell mindenképpen macska-egér játékot játszanunk. Kívánjuk egymást, tiszta sor, éljünk a lehetőségeinkkel.
– Én nem vagyok könnyen kapható – motyog. Tényleg nem ért.
– Egy olyan nőre vágyom, akivel kötöttségek nélkül jól érezzük magunkat. Én nem ítélem el, ha szokatlan vágyai vannak, sőt éltetem azokat. Előttem nem kell álarcot húznia. Tudom, hogy mennyire rossz vérű – igyekszem ezt a legkedvesebb hangomon közölni, de amint kiejtem, már érzem, bókom félrecsúszott.
Liza eltátott ajakkal, hunyorogva mered rám, aztán alig láthatóan megrázza a fejét, majd az ajtó felé indul. Faképnél hagy.
(Folytatjuk)
