A szerelemnek múlnia kell. Vagy mégsem? Hiszen akadnak, akik első látásra nem csak szerelembe képesek esni, de azonnal tudják: ő az igazi, a sírig tartó társ.
Félszáz éve elválaszthatatlan egymástól Kovács Irén és Loboda Antal. Nem csak nagy szerelem volt az övék, de állítják: ma is ugyanazt a fiatalt látják egymásban, mint annak idején. A lány tizennégy volt, a fiú éppen csak betöltötte a tizenhetet, amikor először pillantották meg egymást.
– Szövőmesterként dolgoztam ott, ahova Irén gyakorlatra került. Még csak két perce láttam, de már akkor megmondtam, hogy ő lesz a feleségem! Szégyenlős volt és elérhetetlen – emlékszik vissza Antal.
– Nem néztem a fiúkra akkoriban, ám lopva azonban megállapítottam, hogy Anti tetszik nekem. Pedig az első randink kudarcba fulladt. Én nem találtam megfelelő ruhát, ő pedig út közben jött rá: csak azt fixáltuk le, hogy Pesterzsébeten találkozunk, a pontos helyet nem – nevet Irénke, aki később Dunaharasztiba költözött, ahol Antal is lakott. Összefutottak, a fiú hazáig kísérte a lányt, hosszasan beszélgetett volna vele, ám apósjelöltje kikiabált: – Fiatalember! Jöjjön be vagy eredjen a pokolba!
A megszólított az előbbi mellett döntött. Sőt elszántsága jeléül alkarjára két szót tetováltatott: Irén, szeretlek! Kérdezte is a cimborája, mi lesz, ha majd új nő lép az életébe? Erre Antal csak annyit mondott: olyan nem lesz!
– Bátorított, hogy ennyire komolyan gondolja a kapcsolatunkat – így Irén. – Bár a szüleink csóválták a fejüket, hogy ilyen fiatalon eldöntöttük az életünket, hiszen tizennyolc voltam, mikor megesküdtünk.
– Szinte mindennap akadhat ok, ami miatt két ember szakíthat, de a nehézségek lényege, hogy csak összefogva küzdhetők le. Én lemondtam a bálozásról Anti kedvéért, ő munkahelyet cserélt, mert tudta, mennyire nehezen viselem a körülötte legyeskedő szövőnőket. Recept igazán nincs, csak szeretni kell a másikat!
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
